Cortez szemével

Kezdet - Szeptember 21. Vasárnap

Szeptember 21. Vasárnap

Az elmúlt napok kábé egyformán teltek el a suliban. Maradjunk annyiban, hogy bár szinte minden tantárgy az erősségem, de főleg az irodalom terén remekelek. Haha. Eddig két egyest szedtem össze, de őszintén szólva magasról teszek rá. Kezdek rájönni, hogy minden suli ugyanolyan, valahogy sehol nem köt le semmi, a nyelvórák kivételével, de itt még nagyon az sem, mivel angolból és franciából is jóval a többiek előtt járok. Elég régen rájöttem már, hogy a matek, az irodalom és az összes többi tantárgy, legyenek akármilyen fontosak is, egyszerűen nem érdekelnek. És én pontosan az a típus vagyok, akit ha valami nem érdekel, akkor képtelen bármiféle erőfeszítést is tenni annak érdekében, hogy ez megváltozzon. Egyszerűen végtelenül teszek a világra mostanában. A Nagyi szerint ezzel anyámék ellen próbálok tüntetni, de az igazság az, hogy nem csak ennyi a sztori. Tényleg eljutottam arra a szintre, hogy rohadtul nem érdekel a világ, az emberek, semmi. Hiányoznak a barátaim Amerikában, az a szabadság, ami ott megvolt. Közben meg valahogy mégis jó itthon lenni a nagyszüleimmel, mert a Nagyi tényleg kínosan ügyel rá, hogy érezzem, törődnek velem. Néha már-már túlságosan is. Szinte mindennapos rituálé lett nálunk, hogy miután hazaérek a suliból – na persze, csak ha nem jönnek át a srácok – én ledobom magam az egyik bárszékre a konyhapult mellett, és amíg ő tesz-vesz, addig dumálunk. A suliról, a srácokról, az osztályról, mindenféléről. Eleinte ez eléggé idegesített, de nem akartam rá nemet mondani, mert tudtam, hogy neki fontos. Mostanában viszont fura módon elkezdtem én is igényelni ezeket a beszélgetéseket. Jó érzés, hogy végre valaki foglalkozik velem és érdekli, hogy hogy állnak a dolgaim.

Mondjuk, azt kell mondjam, hogy bár nem hittem volna, de úgy fest, igazi barátokra találtam itt. Egyre legalábbis mindenképp. Ricsivel valahogy automatikusan egy rugóra jár az agyunk, már egy fél szóból, sőt, pillantásból értjük egymást. Igazából ez elég durva, mert még kint sem volt soha olyan barátom, akivel az első pillanattól kezdve ennyire egy hullámhosszon lettünk volna. Nagyon bírom benne, hogy totál idióta, órákon keresztül képesek vagyunk a legnagyobb ökörségeken röhögni, aztán meg, ha olyan, egy pillanat alatt máris komolyan dumálunk, és nem kell elmagyaráznom neki semmit, mert valahogy automatikusan tudja és érti.

A reggeli rituálénknak már masszívan része, hogy megállunk a suli előtt hülyülni a srácokkal, ott várjuk össze egymást és aztán együtt vonulunk be a terembe. Ilyenkor általában Reni és Virág lazán elmennek mellettünk, néha köszönés nélkül, pedig egyik reggel még az apukájának is bemutatkoztunk a fiúkkal. Ettől meg kábé a falra mászom. Nem értem. Komolyan. Amikor röhögünk valamin, néha velünk nevetnek, és viszonylag gyakran néznek felénk az udvaron is, mégsem jönnek oda soha. Ja, hogy ezt honnan tudom? Valami rejtélyes módon szokásommá vált afelé a pad felé tekintgetni szünetben, amin ücsörögnek. Jó, mi? Hogy miért? Gőzöm sincs. Mármint, volt már barátnőm New Yorkban, de az valahogy más érzés volt, vagy én nem is tudom. Soha ezelőtt nem kerestem a tekintetemmel még ennyiszer senkit, és ettől kezdtem marha hülyén érezni magam. Egyszerűen ez nem én voltam, eddig ez sosem volt rám jellemző és rohadtul idegesítettem már vele saját magamat. Arról nem beszélve, hogy többször is elkaptam közben Ricsi tekintetét, aki valamilyen oknál fogva mindig sejtelmesen elvigyorodott, amikor látta, hogy merrefelé kalandozik a tekintetem. Nagyszerű.

Nem igazán tudtam hova tenni ezt az egészet magamban, főleg, mert úgy láttam, Renit egyáltalán nem érdekeltem sem én, sem pedig a társaságunk. Többnyire totál elkerültek minket Virággal, ami már csak azért is volt nagyon feltűnő, mert mindenki más a suliban, valami érthetetlen oknál fogva totál ránk volt csimpaszkodva. Meg sem tudnám már számolni hány jelölést utasítottam el a közösségin, és akkor azokról még nem is beszéltem, akikről legalább nagyjából sejtettem kicsodák, vagy a képük alapján talán már láttam őket ezelőtt, így őket visszajelöltem, had örüljenek. Mindenki más elárasztott a figyelmével, csak ő maradt teljesen közömbös az elmúlt hetek során.

Vasárnap délután volt, nálunk playstationöztünk Ricsivel, és éppen a Mortal Kombattal vertük egymást laposra, amikor egyszer csak ledobta a kontrollert az ágyra és sunyi vigyorral rám nézett.

- Mikor fogunk róla dumálni? – kérdezte.
- Mármint miről? – néztem rá furán, mert tényleg lövésem sem volt miről beszél így hirtelen.

- Hát Reniről. – vigyorgott még inkább.

- Miért kéne róla beszélni? – vontam vállat, aztán kiválasztottam egy másik karaktert és várakozóan Ricsire néztem. – Na, új kör?
- Hát jó, te tudod, de remélem, azt vágod, hogy ha szeretnél róla beszélni, akkor csak szólnod kell. – rántotta meg a vállát Ricsi is, aztán újra felvette a kontrollert és kiválasztotta Sub-Zero-t.
- Mivel nem igazán váltottam még vele pár szónál többet, így nem hiszem, hogy lenne itt bármi megdumálni való. – morogtam oda Ricsinek, és azután tüntetően igyekeztem csak a játékra koncentrálni.

- Oké, oké, ha te mondod. – nézett rám hosszan Ricsi, amit kihasználva gyorsan bevittem egy kombót és kiütöttem Reptile-al.

- Héééé! – háborodott fel, aztán röhögve hozzám vágott egy párnát és a kellemetlen téma szerencsére úgy tűnt, feledésbe merült. Ricsi egészen kilencig maradt, de miután elment elég sokáig agyaltam még azon, amit mondott. Ha már ő is észrevette a dolgot, akkor tényleg van itt valami a háttérben, és bár kezdetben igyekeztem magamnak is bemagyarázni, hogy csak az idegesít, hogy az egyik osztálytársam ennyire közömbösen viselkedik velem, rá kellett jönnöm, hogy az itt a baj inkább, hogy Ő viselkedik velem így. Ha lett volna olyan szerencsém, hogy Kinga nem fáraszt a szünetekben azzal, hogy tanuljak, mert mélységesen felháborítja, hogy lerontom az osztályátlagot, és inkább elkerül, nyilván őt nem sírtam volna vissza. De magam sem tudom miért, Reni távolságtartása valamiért nagyon frusztrált. Talán mert úgy gondoltam, hogy baromi okos lány? Vagy azért, mert úgy láttam, hogy korához képest tök érett, és értékeltem, hogy nem viháncol meg vonaglik a szünetekben, mint az a-s lányok, hogy legalább egy pillanatra rájuk nézzünk, és foglalkozzunk velük? Vagy, mert elképesztően gyönyörű mosolya volt és kifejező barna szemei? Ja, talán ez így mind egyben. A francba. Asszem sürgősen el kellene kezdenem valami másra koncentrálni, mert egy cseppet sem vágytam ezekre a gondolatokra. Idegesítettek, idegenek voltak és nem tudtam őket hova tenni. Elhatároztam, hogy ezek után megpróbálok nem foglalkozni ezzel, és igyekszem elfogadni, hogy Reni marhára nem kíváncsi sem rám, sem pedig a társaságunkra.

Csak aztán felkeveredtem a közösségi oldalra, és miután elutasítottam meg elfogadtam egy csomó ismerősnek jelölést, válaszolgattam az üzeneteimre és még így is a nagyját figyelmen kívül hagytam, valahogy mégis az adatlapján kötöttem ki. Átolvastam az első betűtől az utolsóig, megnézegettem a klub tagságait és a megosztásait, bár szinte teljesen üres volt az oldala. Aztán megnyitottam a profilképét és én komolyan nem tudom mi ütött belém – talán ugyanaz a cucc lehetett, ami a teremben megcsapott, amikor a földrajz házit elkértem tőle – de miután bámultam legalább fél percig, az ujjaim önálló életre keltek és azt vettem észre, hogy már ismerősnek is jelöltem. Hitetlenül meredtem a képernyőre, kínosan elröhögtem magam, aztán úgy döntöttem épp elég volt mára az internetből, kinyomtam a gépet, betettem a kedvenc sorozatomat DVD-n és igyekeztem megfeledkezni arról, hogy mennyire szánalmas kezdek lenni.