Cortez szemével

Kezdet - Október 13. Hétfő

Október 13. Hétfő

Igazából az egész hétvégém egy merő katasztrófa volt. De sebaj, legalább az világossá vált számomra, hogy Renit a legkevésbé sem érdeklem. Hogy ezt miért mondom? Hát legfőképpen azért, mert a pénteki napunk bár tök jól alakult és állat jó figurákat nyomtunk Ricsivel a deszkapályán délután, este rám írt Reni. Ez akár jó hír is lehetne, csakhogy a következőképp alakult a történet.

Reni: Szia.

Éppen Jake-el chateltem. Ő egy két évvel idősebb szintén deszkás haverom Californiából, akitől rengeteget tanultam, amikor felvillant a kis ablak a jobb sarokban. Asszem, még soha nem írt rám ezelőtt és reméltem, hogy ez most tényleg jót jelent. Aha, gondoltam én. 

Én: Szia.

Reni: Bocs, holnap mégsem tudunk elmenni a versenyre, Kingának sokkal előbb megígértük, és bunkóság lett volna visszamondani. Tényleg nagyon sajnálom, és sok sikert nektek, meg ilyesmi.

Hát így. Így kaptam meg életem első kosarát. Őszintén szólva nem gondoltam, hogy ez ilyen szar érzés. Pláne ezzel a szöveggel... Kinga? Komolyan?? Az eminens díjugratóversenye fontosabb neki, amikor jóban sincsenek, hisz állandóan szívja a vérét? Elöntötte az agyamat a méreg.

Én: Oké.

Ennyit voltam még képes bepötyögni, aztán a kelleténél kicsit nagyobb lendülettel toltam be a számítógépasztalba a billentyűzetet, ugyanis óriásit csattant. Kinyomtam a monitort, totál megfeledkezve Jake-ről, aztán bevágtattam a fürdőbe, hogy zuhanyzás után még 3 óráig Californication-t nézzek. Fergeteges este volt.

Másnap magamhoz képest korán ébredtem, kábé ugyanabban a remek hangulatban, ahogy lefeküdtem aludni. Valahogy csalódott voltam és levert, mert most tényleg tudatosult bennem, hogy mennyire nem foglalkoztatom Renit. Eddig azt hittem talán csak szégyenlős, mert egész jó pillanataink voltak a korrepetálásokon, de ezek szerint ez csak nekem tűnt így. Percekig feküdtem még az ágyban, majd vettem egy nagy levegőt és felhívtam Ricsit. Lebeszéltük, hogy hánykor és hol találkozzunk, aztán elkezdtem készülődni, mert a verseny kettőkor kezdődött és még kajálni is akartunk előtte. A nap további része egyébként jól telt, mire elkezdődött az elődöntő, addigra sikerült teljesen kitisztítanom a fejemet és helyre is tettem magamban a dolgokat. Eldöntöttem, hogy megpróbálok leakadni a témáról és nem gondolni többet Renire. Ennek köszönhetően egész jól szerepeltem, 17.-ként végeztem a tizenhat éven aluliak kategóriájában, és mivel elég népes volt a mezőny, ezzel teljesen elégedett is voltam. Ricsit sajnáltam azért, mert az egyik figura közben kicsúszott a lábai közül a deszka, és majdnem eltaknyolt, sajnos emiatt nem jutott be a legjobb harminc közé, ami miatt elég csalódott is volt. A versenyt Dave természetesen két telefonnal vette egyszerre, és ha fizetnének, se tudnám megmondani, hogy oldotta meg, mindenesetre sikerült neki. Zsolti végigette a délutánt, konkrétan egy kajával tömött hátizsákkal érkezett meg – amikor kihirdették az eredményt éppen egy szilvás buktát nyomott befelé – ennek ellenére utána még el tudott velünk jönni kajálni a közeli plázába. Ott végre felszabadultan tudtunk dumálni, sokan eljöttek a suliból is, úgyhogy jó nagy társaság verődött össze, több felsős srác is becsatlakozott. Jó volt kicsit kiereszteni a gőzt az egész napos feszkó után, és Reni is csak hazafelé gurulva jutott eszembe, akkor is gyorsan igyekeztem száműzni a gondolataimból.

A vasárnap totál lazán telt, egész nap ki sem keltem az ágyból jóformán, bár a Nagyi legalább ötször jött fel szólni, hogy húzzak végre le a konyhába és egyek, de inkább rápakoltam a kaját egy tálcára és felvittem a szobámba. Nem volt kedvem dumálni, meg igazából máshoz sem. A netet is baromira untam már, bár a közösségi totál felbolydult a tegnapi verseny után, egy csomóan osztottak meg rólunk képeket és videókat. Nekünk nem nagyon kellett azzal foglalkozni, hogy kiírjuk az eredményt, gyakorlatilag a fél suli megtette helyettünk. Erre az őrületre nem nagyon tudtam mit reagálni, így inkább kinyomtam a gépet a mailjeim megválaszolása után, betettem egy filmet, és ezzel próbáltam lekötni magam.

Ma reggel mikor odaértem a sulihoz Zsolti és Dave már ott álltak és a tegnap esti meccsről vitáztak.

- Jó, hagyjál már, a kanyarba se lenne a hülye csapatod, ha nem influenzás a kapusunk. Ezt mindenki tudja. – magyarázott Zsolti erősen gesztikulálva Dave-nek, aki természetesen a mobilja mögül nézett rá.

- Nincs is influenza szezon. A Google szerint csak egy hónap múlva kezdődik. – tolta Zsolti orra alá a telefont, akit láthatóan kevés választott el attól, hogy kitépje a kezéből.

- Csá. – léptem oda hozzájuk, és szó nélkül eltoltam kicsit Dave kezét, tartva attól, hogy Zsolti mérgében földhöz vágja a kedvenc kütyüjét.

- Hali Cortez. Te is nézted a meccset tegnap? – csapott le rám rögtön Zsolti, és míg Ricsi oda nem ért engem fárasztottak azzal, hogy döntsem el, melyiküknek van igaza és melyik csapat a jobb. A fejem fogva röhögtem aztán lepacsiztam Ricsivel.

- Na, mi van? Mi a vita tárgya? – kérdezte gyanútlanul, csak hogy utána ő is meghallgassa ugyanazt a monológot a srácoktól. Ekkor érkeztek meg Reniék. Ugyan egy pillanatra elfogott a rossz érzés, de aztán vettem egy mély levegőt és próbáltam nem rájuk figyelni.

- Pete Wentz, meggyógyultál? – röhögött Ricsi Virágra, aki szerintem aznap ki se látott a haja mögül és szó nélkül hagyta a beszólást is.
- Gratulálok a versenyhez! – szólt ekkor oda mosolyogva Reni, és egyenesen a szemembe nézett. Bár kicsit váratlanul ért a dolog, de aztán csak vállat vontam és bólintottam egyet.

- Kösz.

- Reni, tudod, hogy mennyire kedvellek. – mosolygott Dave Renire, ezzel megmentve a további beszélgetéstől mindkettőnket. Láttam Reni arcán, hogy kicsit meglepődött, hogy annyira kurtán válaszoltam, de mégis mit kellett volna mondanom? Hogy kedves vagy, hogy ezt megjegyezted, de nem kell udvariaskodni, mivel tudom, hogy magasról teszel az egészre? Mert kábé ez kívánkozott ki belőlem. Reni mindenesetre rögtön értette Dave kedvességét és automatikusan a kezébe nyomta a matekfüzetét.

- Tessék.

- Örök hála. – vette el Dave, de még ki sem nyitotta, amikor Ricsi is megszólalt.
- Reni, én is eléggé bírlak.

- Kémia? – nézett rá mosolyogva Reni, aztán felteszem a kémia füzete után kezdett turkálni a táskájában.
- És még gondolatolvasó is. – vigyorgott bólogatva Ricsi Zsoltira. Ezután Reni megelőzvén a további kéréseket a kezünkbe nyomta az összes füzetét, ami aznapra kellett és az első óra előtti szünetünk masszív másolással telt. Az egész nap eseménytelen volt amúgy tanulás szempontjából, csak kémián merevedtem le kissé, amikor Gondos közölte, hogy órai munkára kapunk jegyet, ráadásul párban kell dolgoznunk. Mikor a mellettem ülő szótlan, és egyik szeme sír, másik szeme haj emóra pillantottam, komolyan elfogott az aggodalom. Ez amúgy nem is volt alaptalan, mert atomszerkezeti modellt kellett csinálnunk, és Virág minden áron túl akarta bonyolítani. Ezen meg addig vitáztunk, és nyúlkáltunk bele abba, amit a másik csinált, hogy a nagy nehezen összeszenvedett munkánk is a földön végezte húsz perc után, és szanaszéjjel pattogtak az alkatrészek. Megpróbáltuk ugyan összeszedni a darabokat, de kifutottunk az időből, úgyhogy kémiából is gazdagodtam egy egyessel.
Szünetekben egyébként áradtak ránk Ricsivel a gratulációk. A szokásos helyünkön álltunk, az árkádok alatt, és minden alkalommal többen is odajöttek, hogy lepacsizzanak velünk, vagy elmondják, hogy ott voltak és szurkoltak, vagy látták a videót és mennyire tetszett nekik. Na, ja, mindenki, egy valakit kivéve. Habár büszke lehetek magamra, mert megpróbáltam olyan ritkán pillantani az udvar másik végében álló pad felé, amennyire ritkán csak tudtam. Majdnem össze is jött. Ricsi fura tekintetét is egyre gyakrabban kaptam el, ami most már kifejezetten idegesített, mert láttam, hogy nem érti a dolgot és próbál olvasni bennem, csak nagyon nem megy neki. Nem akartam vele erről beszélni. Még nem. Majd ha már teljesen kivertem Renit a fejemből, aztán megtárgyaljuk. De most még nem volt kedvem ezen témázni. Délután átjött, gépeztünk, dumáltunk, megnéztük a videót, amit Dave tett fel a versenyről a YouTube-ra és nagyokat röhögtünk a gratuláló kommenteken, amik olyan emberektől jöttek, akiket még életünkben nem láttunk. Szerencsére Ricsi nem hozta fel a témát, aminek nagyon örültem, és végre volt egy teljesen felszabadult délutánom is, neki hála. Reméltem, hogy holnaptól jobban fog menni az ignorálás. Biztos olyan ez is, mint a biciklizés. Csak bele kell tanulni.