Cortez szemével

Kezdet - Október 9. Csütörtök

Október 9. Csütörtök

Futótűzként terjedt a suliban, hogy szombaton gördeszka versenyre megyünk Ricsivel, úgyhogy a napjaim nagy része arról kezdett szólni, hogy nem győztem törölgetni a sok sikert és szerencsét kívánó kommentet és üzenetet a közösségin. Eléggé az agyamra ment, főleg mert az emberek 80%-áról fogalmam sem volt, hogy kicsoda és miért ír nekem. Az ismerősnek jelölő fület már le sem nyitottam, mert nem volt idegrendszerem kitörölgetni az idegeneket, akik közül többeket már tuti legalább háromszor elutasítottam. Nem vicc.

Ma aztán Ricsi és Zsolti is befáradt nagy kegyesen a suliba, utóbbi állítása szerint otthon már rémesen unatkozott, így lerövidítette a szünetét. Mondjuk, érdekesen indult a reggelünk – szokásos rajzóra, ahol az álmainkat kellett lerajzolnunk. Reni viszont semmit sem csinált, és éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Már a korábbi órákon is érezhető volt a feszültség közte meg Vladár közt – a csávó kicsit fanatikus, és odavan a saját tantárgyáért. Tanárbetegség. Viszont most tényleg robbant a bomba, mivel Vladár rohadtul berágott, amikor meglátta az üres lapot. Magamban jót mosolyogtam, ugyanis eddig az én szokásom volt bizonyos órákon üres papírokat beadni, de ezek szerint Reni is hajlamos a dologra. Nahát, van bennünk valami közös.
Persze miután oltári balhé lett a dologból, jött a „zseniális" Neményi, és egész nap Reni körül rohangált, miközben védőügyvédnek nevezte ki saját magát. Lehet, hogy ha csak mesélik, nem hiszem el, hogy ilyen létezik, de ez a gyerek tényleg akkora barom, mint amekkorának tűnik. Miután kiderült, hogy Reni azért nem rajzolt semmit, mert állítása szerint nem emlékszik az álmaira és nem tudott mit, Neményi egész nap komoly arccal közvetített közte és a tanárok között, azt képzelve, hogy valami amerikai filmben van, amiben ő a megmentő. Rohadtul röhejes volt.

A nap további része gyorsan eltelt, órák után Zsoltival, Dave-el és Ricsivel lepacsiztunk a suli ajtóban, és kicsit irigykedve néztem utánuk, amint elindultak kajálni. Nekem Reninél volt jelenésem aznap, egy újabb korrepetálásra. Na persze ezt nem bántam annyira, amennyire erről a srácoknak panaszkodtam, de tény és való, el tudtam volna képzelni kellemesebb programot is csütörtök délutánra. Bár Reni személye elég sokat segített, hogy pozitívabban éljem meg ezeket az órákat, de ezt persze Ricsiéknek eszem ágában sem volt bevallani. Egyelőre még abban sem voltam biztos, hogy mit is kellene bevallanom. Azt biztosan tudtam, hogy Reni érdekel és tetszik, ezt kár lett volna tagadni. De azt nem tudtam eldönteni, hogy ez nem csak egy múló szeszély-e, és ahogy jobban megismerem el is múlik majd vagy sem. Megfordult a fejemben az is, hogy csak azért agyalok rajta ennyit, mert óriási kérdőjel volt még a számomra és nem tudtam őt hova tenni, na meg, persze mert ő volt az egyetlen az egész suliban, aki olyannyira nem foglalkozott velem, hogy az már tényleg szembetűnő volt. Legalábbis ezzel győzködtem magam minden alkalommal, amikor eszembe jutott. És egyre gyakrabban jutott eszembe...

Este hatkor szokás szerint ott álltam előttük, amikor kicsit kifulladva ajtót nyitott.

- Szia. – köszönt kipirult arccal, miközben egyik lábáról a másikra állt.

- Hoztam füzetet. – nyögtem ki zavartan, és felmutattam a kezemben összegyűrt, elnyűtt darabot. Annyira tetszett, ahogy ott állt, hogy még köszönni is elfelejtettem. Hát ez óriási. Lassan olyan leszek, mint valami nyálas szappanopera hős. Ha hazaérek tuti, hogy végignézem a Fűrész első két részét, hogy jobban érezzem magam.

- Haladunk. – mosolyodott el, miközben bevonultunk és leültünk az étkezőasztalhoz.

- Oké, figyelj, kicsit elúsztam a leckékkel, mert Virágnál voltam, úgyhogy amíg olvasol, nem bánod, ha én megcsinálom az angol házim? – nézett fel rám egy pillanatra, miközben a táskájában kutatott.