Cortez szemével

Együtt - Február 13. Péntek

Február 13. Péntek

Az elmúlt másfél hétben annyi minden történt, hogy elég nehéz is összefoglalni, pláne, hogy egy részét jobb szeretném teljesen elfelejteni.

Dave születésnapjának másnapján a srácok egészen estig nálunk lógtak, PS-party volt, meg a YouTube-on szörföztünk, ahol Dave lelkesen mutogatta a deszkás videóink nézettségét. Ez rajta kívül természetesen egyikünket se nagyon érdekelt, de legalább megint volt okuk összeveszni Zsoltival, aki nemes egyszerűséggel csak kiröhögte, mert azután megnyitotta a saját, dobolós videóit, amik majdnem ugyanannyi nézettséget gyűjtöttek már, mint a deszkásak. Szóval Zsolti azzal kezdte húzni Dave-et, hogy ha azt nézzük, mivel az ő videói sokkal kevesebb ideje vannak fent, gyakorlatilag azok sokkal népszerűbbek is. A mondat második részénél már gyanúsan kezdett lilulni az IT guru feje, és nem kellett sok, hogy teljes hangerőn ordítson Zsoltival és kikérje magának, na meg elővegye a statisztikáit, amiket valami menő programmal csinált. Szóval, amíg ők egymást szapulták, mi Ricsivel nem győztünk röhögni rajtuk, és csak a Nagyi megjelenésére csendesedtek el, aki állítólag csak chipset hozott, de szerintem kíváncsi volt, hogy mégis mi ez a nagy ordítozás. Este 9-ig nálunk voltak a fiúk, és utána is csak azért indultak el, mert mindannyiuk telefonja zavaróan gyakran kezdett csörögni.

Persze a suli nem állt le, francián és angolon is feleltem az elmúlt pár napban, természetesen ötöst kaptam, ami egész szépen kiegyensúlyozta a többi gyászos jegyet a naplóban. Legalábbis szerintem, mert Nagyanyám úgy tűnt nem ért velem egyet. Csak szúrós szemekkel méregetett és hangosan ciccegett, akárhányszor hazaértem a suliból és azt mondtam, hogy nem volt semmi érdekes. Na, de ha tényleg nem?! Azt hiszem, az érdeklődési körünk nem igazán egyezik...

Ja, és ha mindez nem lett volna elég, elkezdődött a Valentin hét is... Igazi formabontó ötlet alapján, egész héten színes szilikon karkötőket lehet venni a büfében és rásózni azokra, akik fontosak neked. Ez kell a Szent Johannába. Még több felhajtás és feltűnősködés. Remek ötlet. Szerencsére egyáltalán nem kirekesztő és diszkriminatív a dolog azokra nézve, akik kevésbé népszerűek...

Szóval hétfő reggel szokás szerint a suli előtt ácsorogtunk és az előző esti kosármeccsről dumáltunk. Illetve Dave és Zsolti arról beszéltek, én meg közben azt fejtegettem Ricsinek, hogy sosem fogom megérteni mit imádnak egyesek annyira a kosárlabdán. Ekkor érkeztek meg Reniék, akikkel napok óta megint rendre csak annyi interakció volt köztünk, hogy reggelenként egymásra köszöntünk. Habár kezdtem hozzászokni ehhez a hullámzó kapcsolathoz, mégis még mindig rohadtul felhúzott. Az egyik pillanatban még minden tök klassz, elkezdünk jókat dumálni, együtt nevetünk, én pakolom ki a garázsukból azt a béna karácsonyi dekort a házra, azután meg hetekig csak egy szia-szia reggelenként, béna körtánc a folyosón, hogy kikerüljük egymást és kínos pillantások irodalmon. Nem értettem, egyáltalán nem.
Szóval ők felvonultak a lépcsőn, mi meg Ricsivel folytattuk a dumálást. Igyekeztem ugyan odafigyelni arra, amit mond, de elég nehezen ment. Aztán mikor megszólalt a csengő nagyot sóhajtva vonultunk be az épületbe mi is. Az első óra angol volt, úgyhogy nem mondom, hogy rohantam odaérni, Mr. O'Realy szerencsére elég lazán kezelte a jelenlétemet.
Ahogy baktattam a folyosón Ricsiék mellett és bambultam magam elé, egyszer csak, a semmiből egy hosszú, barna hajú lány lépett mellém, és se szó se beszéd a kezembe nyomott egy fekete-lila szilikon karkötőt, miközben vadul vigyorgott. Aztán közölte, hogy majd még találkozunk és sarkon fordulva otthagyott. Én kábé tíz másodpercig néztem utána lefagyva. Egyrészt, mert ez az akció enyhén szólva meglepő volt, totál lesből támadott. Másrészt meg bevallom irtó módon próbáltam koncentrálni és rájönni, hogy mégis ki a fene lehetett, de mindössze addig jutottam, hogy talán láttam már korábban, és azt hiszem, tizedikes. Ricsiék csatlakoztak hozzám a bámulásban, csak ők sokkal hamarabb ocsúdtak fel és teli torokból kezdtek el nyeríteni, miközben kicincálták a tenyeremből a karkötőt és elkezdték egymást csúzlizni vele. Hitetlenül megráztam a fejemet, aztán be sem várva őket bevágódtam a terembe és a fejemet a padra hajtva, félig bóbiskolva, a fülemben üvöltő Killers-el ültem végig az angol órát.