Cortez szemével

Kezdet - Október 1. Szerda

Október 1. Szerda

Az elmúlt hét többnyire eseménytelenül telt el, épphogy csak bele nem fulladtam az unalomba. Persze, Ricsivel meg a többiekkel továbbra is rendszeresen eljártunk bandázni, de azon kívül tényleg nem sok érdekesség történt. Múlt szerdán azért megkérdeztem Renit, hogy jó lett-e a Halott Menyasszony az ajánlóba, de mivel közben telefonált, elég félvállról válaszolt. Akkor ezt is megdumáltuk. Irodalomból idő közben nem meglepő módon megkaptam a harmadik egyesemet is. Más matricákat gyűjt, azt hallottam.
Szóval egyáltalán nem lepett meg az sem, amikor pénteken ofő órán Haller engem is felszólított, hogy vigyem ki az ellenőrzőmet, mert értesítenie kell a nagyszüleimet a sikereimről. Vállat vontam és letettem az asztalára.
Ma viszont elég érdekes fordulatot vett a történet, ugyanis nyelvtan óra után Kardos megszólalt:

- Antai-Kelemen, Szatmáry, Rentai és Neményi marad, a többiek a termen kívül élvezik a szünetet.
Felvontam a szemöldökömet, miközben a tanárra néztem, valahogy rosszat sejtettem. Nem is tévedtem nagyot, mert ezután felállt, becsukta a terem ajtaját és belekezdett.
- Ígérem, nem rabolom el az egész szüneteteket. – én eközben a padomat fixíroztam és a tollamat forgattam az ujjaim között, nagyon nem akartam hallani mi lesz ennek a vége.

- Ádám. A nagymamád felhívott tegnap. – erre viszont rögtön letettem a tollat és Kardosra néztem. Hogy mi?? A Nagyi hívta fel őt? Komolyan, nem semmi az öreglány. Ugyan figyelmeztetett, hogy húzzak bele a tanulásba, de gondolom úgy érezte biztos, ami biztos csak felhívja már a vérszomjas irodalom tanáromat, hogy együtt kifundáljanak valamit. Fantasztikus.
- Hosszasan beszélgettünk és próbáltunk megoldást találni a bukás elkerülésére. Nos, arra az elhatározásra jutottunk, hogy mivel sem magadért, sem értem nem fogsz változtatni a tanulmányi eredményeiden, majd változtatsz az osztálytársaid miatt.
- Hogyan? – ráztam meg a fejem hitetlenkedve, mert nem igazán értettem mire akar kilyukadni Kardos, de előre féltem a választól.

- Úgy gondoltuk, hogy ha megbízzuk egy társadat, hogy korrepetáljon és buzdítson, akkor – tekintettel arra, hogy ezzel igencsak elrontod a napjait vagy heteit – talán elkezdesz tanulni magadtól, hogy mást ne kínozz felelőtlen, pökhendi magatartásoddal. – fejezte be a litániát kedvenc irodalom tanárom. Milyen kedves.
- Álljon meg a menet! – rákezdett a pszichopata is. – Azért, mert ő nem tanul, nekünk kötelességünk segíteni? Magára vessen, nem jótékonykodom a szabadidőmmel!

- Természetesen rátok bízom, döntsétek el, hogy belefér-e az időtökbe és hogy egyáltalán vállaljátok-e. - bólintott Kardos. 

Konkrétan annyira kínos és megalázó volt a szitu, hogy csak gúnyosan elmosolyodtam és lassan elkezdtem gurigázni a tollammal. El sem hittem, hogy erre tényleg szükség van, de persze Kardosnak kellett a műsor. Gondolom nagyon élvezte, hogy így megmutathatja, mennyire megvan rólam a véleménye. Fel sem néztem, csak hallgattam, ahogy tanakodnak a fejem felett. Kicsit sem volt röhejes az egész, dehogy is.
- Már elnézést – kezdte újra Kinga – és bocs, Cortez. De az iskolaújságba írok, díjugratóversenyeken veszek részt, edzésre járok, a színjátszókörben főszerepet kaptam az október 23-ai előadásra, emellett kitűnő tanulmányi átlagot produkálok. Mégis miért korrepetáljak valakit, aki egyszerűen csak nem tanul, hanem deszkás haverokkal lóg, focizik meg lazul? Simán lehetne jó tanuló, az én elfoglaltságaim töredéke terheli csupán!

- Ebben teljesen igazad van. – helyeselt Kardos Kinga monológjára. Igazán szép volt, tényleg, majdnem meghatódtam.
- Sajnálom, de engem ez nem érint. Mehetek a szünetre? Most már csak hét percem van. – tette még hozzá Kinga.

- Természetesen. – válaszolta Kardos, majd Neményire nézett.

- Kinga érvelése abszolút jogosnak tekinthető, azonban vele ellentétben nekem temérdek szabadidőm van. Ennek ellenére nem vállalom. – annyira nevetségesnek tartottam ezt a szöveget, hogy nem bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak. Neményi, Neményi... sosem okozol csalódást.