Cortez szemével

Kezdet - Október 31. Péntek

Október 31. Péntek

Az elmúlt két hét még a rengeteg dolgozat, beadandó és a tanárok véget nem érő papolása mellett is elrohant, mert történt néhány dolog, ami miatt egyre nehezebben tartottam magamat az elhatározásomhoz. Többek között még a verseny utáni hétfőn volt egy fogadóóra, ami a legtöbbünket elég kellemetlenül érintett, de szerintem egyértelműen Ricsi járt a legszarabbul. Hétfő este hétkor ugyanis csörgött a telefonom, de mivel valahol a fotelban, egy ruhakupac alól szólalt meg, csak második csörgésre vettem fel.

- Hallod, meghalok. – szólt bele Ricsi köszönés nélkül, enyhén hisztérikus hangszínnel.

- Mi van? – vigyorodtam el.

- Mondom. Meghalok. – közölte Ricsi újra, én meg felnevettem.

- Ezt értettem az előbb is, de mi történt? Ennyire nem lehet nagy gáz.

- Kémiaversenyre megyek. – jött a válasz, mire felnyerítettem.

- Neeee... Komolyan? – röhögtem megállás nélkül a telefonba, úgy, hogy alig kaptam levegőt.

- Ez nem vicces, baszki! Ne röhögj! Mi a fenét fogok csinálni? – ordított a telefonba Ricsi kétségbeesetten, de én képtelen voltam abbahagyni a nevetést.

- Viszed magaddal Renit is. – röhögtem tovább, de aztán próbáltam kicsit visszafogni magam, mert Ricsi tényleg nagyon riadtnak hangzott.

- Igen, nyilván. Hallod, ezt nem hiszem el. Gondos előadta anyáméknak, hogy mivel minden óráján remekelek, ezért már be is adta a jelentkezést a nevemben az országos kémiaversenyre. Te, mennyibe kerül egy jegy Amcsiba? – gondolkozott fennhangon Ricsi, én meg ismét felnevettem.

- Nem túl olcsó, de hidd el, az lenne a legkevesebb, hogy a jegyet megveszed. Hát haver, nem tudok mit mondani. Ezt megszívtad. – biztattam kedvesen, de rögtön lehervadt az arcomról a vigyor, amikor a Nagyi szigorú arccal belépett a szobám ajtaján.
- Azt hiszem, most én jövök. Holnap beszélünk. – sóhajtottam Ricsinek, aki erre azért hallatott egy halvány nevetést. Gondolom jól esett neki, hogy más is szenved rajta kívül. Én is nagyon örültem, hogy örül. Letettük a telefont és óvatosan sandítottam fel nagyanyámra.

- De még mennyire, hogy te jössz. – mosolyodott el negédesen, aztán már kezdte is.

- Azt hittem, megtárgyaltuk, hogy kicsit összeszeded magad. Vagy kezdek túl szenilis lenni? – vonta fel a szemöldökét, majd válaszra sem várva folytatta.

- Ne is haragudj, de azt, hogy szinte minden órát azzal a kacattal a füledben ülsz végig és szemtelenkedsz a tanáraiddal, én nehezen tudom fejlődésnek tekinteni. – felteszem itt kacat alatt a fülhallgatómat kell érteni. – Mégis mi a fene kellene neked motivációként, Ádám? Képzelj a tanárok helyére gördeszkákat, ha attól jobban érzed magad, bánom is én, de próbálj már meg kicsit viselkedni. – ciccegett tovább a Nagyi a fejét rázva, de láttam az arcán, hogy kezd megenyhülni, már csak attól, hogy elmondhatta, amit akart.

- Nem hiszem, hogy az segítene. – ráztam meg a fejem, miközben próbáltam komoly maradni.

- Tényleg nem értelek. – sóhajtott a Nagyi, miközben csípőre tette a kezét. – Nem gondolom, hogy túl nagy erőfeszítést igényelne tőled, hogy egy kicsit komolyabban vedd a tanulást. Vagy ennyire szeretsz korrepetálásra járni? – sandított rám fura mosollyal, nekem meg liftezett egyet a gyomrom.