Cortez szemével

Kezdet - Szeptember 12. Péntek

Szeptember 12. Péntek

A héten a srácok csak nem tudtak leakadni a kajaküldözgetésről, úgyhogy kedden Zsoltiék kaptak vagy húsz pizzát. Szerdára viszont megunták csak egymást szívatni, úgyhogy Ricsinek kínai jutott, nekünk a nagyszüleimmel meg rétes. A Nagyiék ugyan először kisebb sokkot kaptak, amikor a futár este tízkor befutott velük, de gyorsan napirendre tértek felette és az esti tévézés közben benyomták majdnem a felét.
- A nagyszüleim megették, úgyhogy ez nem jött be! – vágtam hozzá egy alufólia galacsint röhögve Dave-hez, amikor csütörtök reggel bejött a terembe.
Szünetekben általában az udvaron bandáztunk, egyre több emberrel ismerkedtünk össze, úgyhogy mostanában már a felsősök is velünk dumálnak az árkádok alatt. Egész héten Dave és Zsolti akciója volt terítéken, óriásikat szakadtunk a két hülyén. Körülöttünk mondjuk mindenki más fura fejjel méregetett minket, amit igazából nem tudtam hova tenni.
Amikor átnéztem az udvar másik végébe, ott általában azt láttam, hogy Neményi, Reni és Virág egy padon ücsörögnek nagy egyetértésben. Nem igazán értettem a dolgot. Mármint, azt tudtam, hogy Neményi és Reni is szeretnek olvasni, de ezen túl nem sok közöset láttam bennük. Úgy értem, Neményi egy beképzelt és önelégült barom, ennyit már biztosan meg tudtam állapítani, az elmúlt napok alapján. Valahogy annyira okosnak és felvilágosultnak akart tűnni, hogy az már szinte nevetséges volt és lesajnált gyakorlatilag mindenkit maga körül. Reni ezzel szemben az első naptól kezdve, ahogy találkoztunk nagyon szimpatikus és kedves lánynak tűnt. Kisegítette Ricsit, csak hogy ne kapjon rossz jegyet az első felelésénél és azóta is bárki, bármilyen házit elkérhetett tőle, szívesen odaadta és egyáltalán nem tett közben megjegyzést, mint ahogy a pszichopata szokott (igen, Kingára gondolok). Szóval önzetlen és jó fej volt mindenkivel, úgyhogy kábé ezért nem értettem, hogy nem veszi észre, hogy Neményi mekkora kamu. De mivel ez nem az én gondom volt, igyekeztem elterelni erről a gondolataimat. Mindenki azzal barátkozik, akivel csak akar, nekem aztán tök mindegy. Csak... nem értettem, hogy ha már látszólag kedvel minket – mivel ez látszott rajta, hiszen állandóan mosolygott, kedves volt, ha dumáltunk vele és időnként még a poénjainkon is nevetett – akkor miért nem jön soha oda, vagy tölti velünk az idejét szünetekben. Még az emót is szívesen láttuk volna igazából. De Neményi... na, mondjuk, ha vele jött volna ide, azt hiszem nem tudtam volna moderálni magam. De Ricsi sem. Rendszeresen témáztunk azon, hogy hogy lehet ekkora bunkó a gyerek, úgyhogy pontosan ismertem a véleményét.
Mondjuk eleve már az is nagyon furán érintett, hogy ennyit agyaltam Renin. Mármint jó, nyilván nem rajta járt az eszem egész álló nap, de valahogy mégis ott motoszkált bennem valami, ami kifejezetten kezdett idegesíteni. Tegnap este is eszembe jutott és kínomban valami olyat csináltam, amit csak nagyon ritkán szoktam: felvettem MSN-en. Jó, ez nyilván nem tűnik olyan nagy dolognak, de én tényleg nem igazán csinálok ilyet. Nagyképűen hangozhat, de ha valaki fent volt a listámon, általában ő vett fel engem és nem fordítva. Egyszerűen nem éreztem szükségét annak, hogy tele legyek ismerősökkel, valamiért mindenki más gondolta úgy, hogy nekünk feltétlenül dumálnunk kell egymással. Egyedül Ricsit adtam hozzá én. Hétfőre viszont már az egész osztályom fent volt a listán, de ő egyedül nem. Szóval gőzöm sincs mi ütött belém tegnap, de végül hozzáadtam. Mondjuk, sok értelme nem volt, mert egész este offline maradt.

Egyébként épp aznap jelentették be, hogy Kinga, Reni és Neményi is bekerült a suli újsághoz. Szerettem volna neki gratulálni, de mivel még egy szót sem beszéltünk, azt hiszem egy kicsit furán vette volna ki magát a dolog, így nem tettem. Aztán a következő pillanatban belém hasított: úristen, hogy agyalhatok ilyen hülyeségeken? Ha beszélni akarok vele, hát beszélek, miért kellene nekem ehhez indok? Totál lefagytam attól, hogy ilyen idiótaságokon kezdtem gondolkozni, mert egyáltalán nem ismertem magamra és ez egyre jobban kezdett idegesíteni. Mióta agyalok én azon, hogy hozzá szólhatok-e valakihez, na és hogy mi, hogy fogja kivenni magát? Jesszus, ez a suli rossz hatással van rám. Így hát egy hirtelen ötlettől vezérelve, fogtam a tollamat és beleböktem a vállába.Nagy szemeket meresztve, kicsit döbbenten fordult hozzám hátra.
- Hm?
- Tegnap este kerestelek msn-en. – suttogtam, mivel közben Durand rendületlenül diktálta a könyv elején lévő párbeszédből a fontosabb kifejezéseket.
- Tényleg? – mosolyodott el Reni, majd minimálisan felhúzta a szemöldökét.
- Megvan a házid föcire a kőzetlemezekből? – folytattam, a következő pillanatban viszont el sem hittem, amit kérdeztem. Micsoda? Komolyan? Most tényleg a föci házira hivatkozva próbáltam vele beszélgetést kezdeményezni? Úristen, hogy lehetek ennyire béna? Mégis mi a fene van velem???
- Persze. – bólintott, ám ekkor Durand szakította félbe lélekemelően érdekfeszítő csevegésünket.
- Monsieur Ántái-Kélémén! – ezt követően pedig megkérdezte, hogy szerintem mely kifejezéseket lenne még érdemes feljegyezni. Mivel a francia tudásom közel azonos szinten van az angollal, elég volt fél füllel is figyelnem ahhoz, hogy ne okozzon gondot válaszolnom a kérdésére. Kedvenc franciatanárunk láthatóan meglepődött azon, hogy tudtam a választ, ezért egy ötössel honorálta, hogy még beszélgetés közben is képes voltam figyelni az órájára. Ezt követően ismét Renire néztem.

- Lemásolhatom?

Nem mondott semmit, csak szó nélkül hátra nyújtotta a füzetét. Én pedig jobb híján szó nélkül elvettem, mert még mindig nem hittem el, hogy erre hivatkozva kezdeményeztem vele beszélgetést. A nap további részében még egy ofő óránk volt, ami után ismét a srácokkal együtt indultunk el haza, én meg egy szót sem szóltam egész úton, csak a fejemet vertem folyamatosan egy képzeletbeli falba.