Cortez szemével

Együtt - Január 29. Csütörtök

Január 29. Csütörtök

Szóval elkezdődött a tanév második fele. Mondanám, hogy megérintett a dolog, és ezután tanulok majd, mint a kisangyal, de maradjunk annyiban, legalább annyira érdekelt ez is, mint az évkezdés. Persze boldog lennék, ha ugyanezt el tudnám mondani a Nagyiékról is, akik a bizonyítványosztás estéjén a változatosság kedvéért ezúttal ketten, kétfelől papoltak a tanulás fontosságáról, amikor meglátták a parádés félévimet. Sajnos őket egy fokkal jobban foglalkoztatja ez a sztori, mint engem, szóval egy fél órás litániát követően végül szigorú arccal vonultak ki a szobámból. Ezután már hívtam is Ricsit, aki viszont röhögve kijelentette, hogy náluk egyáltalán nincs gáz, a szülei ugyanis egymást hibáztatják, amiért ennyire rosszak lettek a jegyei. Na igen, jó lehet, ha az ember legalább annyira érdekli a saját szüleit, hogy összevesszenek miatta. Anyámék még azt is elfelejtették, hogy bizonyítványosztás volt, szóval nekem ilyesmitől nem kellett tartanom, ismét.

Természetesen a félévi kiosztása után ment minden tovább, ahogy addig, vagyis Kardos már a legelső alkalmat is kihasználta, hogy megszívasson. Az első irodalom órán kábé 10 perc után kiszólított a táblához verset elemezni. Persze, mióta vége a korrepetálásnak azt sem igazán tudom, hol járunk az anyagban, így nem meglepő módon ezt a félévet is egy irodalom egyessel indítottam. Amikor visszaindultam a helyemre a tekintetem összeakadt Reniével, és láttam rajta, hogy csalódott és aggódik. Egy pillanatra elöntött a bűntudat. Nem akartam neki csalódást okozni és sajnáltam, hogy ennyi időt ölt bele a korrepetálásomba, feleslegesen. Viszont képtelen voltam úgy tenni, mintha egy hangyányit is érdekelne ez a tantárgy, főleg így, hogy Kardos ennyire nyilvánvalóan utált. Ha valamit, dacolni nagyon tudok, az elmúlt pár évben tökélyre fejlesztettem ezt a képességemet, ugyanis anyáék miatt szinte napi szinten szükségem volt rá. Így nyilván már csak ezért sem akartam örömet okozni kedvenc tanáromnak azzal, hogy úgy tegyek, mintha akár csak kicsit is érdekelne a dolog.

Persze nem csak a tanárok izzították be ismét a rakétákat. A szokásos, Szent Johannás nyüzsgés is újrakezdődött, ami egyet jelentett a farsangi bál témájának megszavazásával. Kinga egy hétig minden nap esztelenül rikácsolva kampányolt az aulában a reneszánsz mellett, mi meg természetesen rendszeresen kiröhögtük, amikor elmentünk mellette. Nem tudom, miből gondolta, hogy erre bárki is vevő lenne, tök esélytelen az egész. Na meg előbb költöznék Timbuktuba, mint hogy bárki is rizsporos parókában és harisnyában lásson. Jesszus.
Végül természetesen nem a reneszánsz nyert, úgyhogy az idei bulin mindenki sorozatszereplőnek kell öltözzön. Rögtön egy csomó ötlet eszembe jutott, de persze Dave, Ricsi és Zsolti rendre lelőtték az összeset, így röhögve szívtuk egymás vérét azzal, hogy Zsoltinak Al Bundynak kellene lennie, Dave-nek mindenképpen Sheldon Coopernek és Ricsinek nem is kérdés, hogy Hank Moodynak. Ricsi bedobta, hogy hallott a Queer as Folkról, és hogy abból én tutira Brian Kinney lennék, úgyhogy ekkor lazán gyomron könyököltem. Utána visszavonta a dolgot.

Ami Renit illeti, elég tanácstalan voltam az elmúlt napokban ismét. Néha úgy éreztem, hülyén állok a dolgokhoz és talán tényleg meg kellene próbálnom közeledni hozzá, aztán meg amikor láttam, hogy Neményivel milyen meghitten üldögélnek a közös kis padjukon szünetekben, vagy dumálnak egész nap elmélyülten a könyvekről, még attól is elment a kedvem, hogy egyáltalán hozzá szóljak. Ricsi szerint hülyeség, hogy ennyire be vagyok tojva, amikor a lányok egyébként sorban álltak, hogy foglalkozzak velük, de igazából ez nem is erről szólt. Nem betojva voltam, illetve nem igazán. Szimplán nem akartam beégni vagy hülyének tűnni Reni előtt, mert egyszerűen biztosra vettem, hogy egy ilyen okos lány az életben nem állna le velem. Miért tenné? Én képtelen vagyok az ötszázadik általa olvasott könyvről is elcsevegni vele, nincsenek lexikonok a fejemben és a Btk-ból sem tudok fejből idézni. És igaza is lenne, hogy ha nem akarna szóba állni egy olyan sráccal, aki még csak normális szülőket sem tud felmutatni, nemhogy tömött könyvespolcot. Szóval többnyire megint arra jutottam, hogy sokkal jobb az úgy mindenkinek, ha én nem ringatom magamat illúziókba és inkább elkerülöm Renit, mint sem bepróbálkozzak bármivel is, ő pedig kénytelen legyen udvariasan nemet mondani. Egyébként sem láttam semmi jelét az érdeklődésének. Persze, elnevetgél a hülyeségeinken, szívesen dumál velünk reggelenként a suli előtt és minden háziját készségesen megosztja (sőt, Ricsit egészen a kémia-bajnok címig juttatta...), de miért is ne tenné? Reni egy igazán lelkiismeretes, édes, kedves lány, aki szerintem akkor sem tudna bunkó lenni valakivel, ha erre megpróbálnák kényszeríteni. Szóval nyilván nem fogja kifejezni azt sem, hogy mondjuk, megvan rólunk a véleménye. Vagyis, röviden összefoglalva, a döntésképtelenség és a kétségek átkísértek a második félévre is. Egészen klasszul hozzájuk szoktam már.