Cortez szemével

Együtt - Március 3. Kedd

A Reni megrickrollozása utáni reggelen különösen jó kedvűen ébredtem, ami hétköznap reggel elég nagy ritkaságnak számított nálam. Fogmosás után gyorsan magamra kapkodtam egy pólót és a kedvenc gatyámat, aztán kivettem egy kólát a hűtőből, nyomtam egy puszit a Nagyi arcára, aki éppen az ebédfőzéshez készült elő a konyhában, és elindultam a suliba.
Ahogy odaértem még csak Ricsi ásítozott a lépcsők mellett, de szép lassan befutottak a többiek is és hamar ráterelődött a téma a tegnap esti sikeres szivatásokra. Zsolti tarolt, ő legalább húsz embert ejtett át MSN-en, több reakciót le is videózott a telefonjával. Épp elrakta a kütyüt és nagyot kortyolt a kezében tartott kaukázusi kefírből (?), amikor Reni és Virág odaértek mellénk.

- Sziasztok – intett felénk Reni, mire mi visszaköszöntünk, és Zsolti már épp újra elkezdte volna a sztorizást, amikor Reni ismét megszólalt.

- Mire vártok?

- Hogy hét ötvenöt legyen, és bemenjünk. Mint mindig – húzta fel a szemöldökét enyhén Dave, majd tovább töltögette a határidőnaplóját a telefonján.

- Nem úgy értem. Hanem az alázást mikor kezditek? – rázta meg a fejét Reni, mire Ricsi és Zsolti is furán meredtek rá.

- Milyen alázást? – kérdezte Ricsi értetlenül, mire Reni felém kapta a pillantását. Hasonló értetlenséggel nézett rám, mint a srácok rá, én pedig óvatos mosolyra húztam a számat és Ricsiék háta mögött állva széttártam a kezeim.
Naná, hogy egy szót sem szóltam, nem akartam, hogy ezzel szívják a vérét egész nap. Ő pedig csak meredt rám némán, először hitetlenül, azután egy apró kis mosollyal a szája szegletében. Teljesen lefagytam, bámultam rá vissza, mint valami ökör, szintén mosolyogva, és valószínűleg totál bugyuta arckifejezéssel. Aztán Reni hirtelen elpirult kissé, megragadta Virág karját és valami motyogás kíséretében berángatta maga után az ajtón. Erre a vigyorom még szélesebb lett és feltűnő jókedvvel beszélgettem végig az első óra előtti maradék pár percet Ricsiékkel, akikkel abban maradtunk, hogy másnap suli után elugrunk mekizni. Zsoltinak azonban ekkor felcsillant a szeme, sanda oldalpillantást vetett rám, majd bedobta, hogy mi lenne, ha Reniéket is hívnánk, hátha nem békélt még meg teljesen Ricsi korábbi beszólása miatt. Én inkább nem foglaltam állást a kérdésben, de mindenki más feltűnően gyorsan egyezett bele, hogy a lányok is velünk tartsanak. Nem tudtam eldönteni, hogy könyököljem őket oldalba, vagy veregessem őket vállon.

Első óra után Zsolti már ment is, hogy minél előbb közölje a meghívás tényét a lányokkal, és persze Ricsiék is ott tolongtak a nyomában. Én csak kínosan vigyorogtam egyet a tenyerembe, ugyanis épp a padomra hajtott fejjel hallgattam a zenéimet, és inkább felhangosítottam a Ramones-t, hogy még véletlenül se kelljen végighallgatnom a srácok kedves kis kerítő mutatványát. Azonban egy idő után elkezdtek bekúszni a hangfoszlányok a fülhallgatóm alá, majd már csak azt vettem észre, hogy Kinga teljes mértékig túlüvölti a Something to believe in-t, miközben Zsoltival és Dave-el vitatkozik, jól hallhatóan azért, mert ő nem lett meghívva holnapra. Magasra szaladt szemöldökkel hallgattam a tirádát, ami már épp kezdett fülsiketítően hangos lenni, amikor Vladár megérkezett. Egyetlen pillantással hallgattatta el Kingát, majd felénk fordulva közölte:

- A mai órán jegyre dolgozunk – még a mondat végére sem ért, rögtön Reni felé pislogtam, és láthatóan Vladárral egyre gondoltunk, mert ő meg szúrós szemmel bámult az arcába, miközben hozzátette: - Párban.

Ez csak annyit jelenthetett, hogy Ricsi és Reni ma is együtt szerencsétlenkednek, én meg hurcolkodhatok át Virág mellé. A kólámmal a kezemben és a legjobb rajzcerkámmal huppantam le az odahúzott székre az emó mellé, és ahogy megkaptuk a feladatot – egy nagy fát kellett rajzolnunk, az egyik oldalát az egyikünknek, a másikat pedig a másikunknak – már bele is feledkeztünk a munkába. Szerettem Virággal dolgozni, ami még számomra is hihetetlen volt, mert alapvetően nem bírtam elviselni, ha valaki állandóan beszél, de az emó meglepően csendes volt munka közben, és legalább annyira koncentráltan és pontosan dolgozott, mint én.
Az idő számunkra villámgyorsan eltelt, és mialatt én egy képregényszerű, határozott vonalakkal felskiccelt, éppen rügyező fát hoztam össze a saját oldalamon, Virág egy feltűnő neon színekben játszó, virágba borult, ágas-bogas darabot alkotott, amit vízi festékkel tett még élettelibbé. Mondjuk, lehet, hogy még gyorsabban telt volna, ha nem álltunk volna meg időről-időre néhány aggódó pillantást vetni Reni és Ricsi párosára. Reni határozatlan, majd pedig túlzottan is határozott satírozó mozdulatai, és mindeközben Ricsi véget nem érő kuncogása nem sejtettek túl sok jót az óra végére nézve. Aztán, mint kiderült igazunk is lett, de még az óra végét sem kellett hozzá megvárni. Amikor Virág értetlenül megkérdezte Renit, hogy mégis miért firkálja át a komplett munkáját, hiszen jegyet kapunk rá, ő pedig elkezdte magyarázni, hogy semmi ilyesmit nem csinál, épp csak színez (?), Vladár megunta a susmotolásunkat és felszólította Ricsiéket, hogy vigyék ki a munkájukat. A szokásos monológ után, amiben kifejtette, hogy sosem találkozott még Reninél szemtelenebb diákkal és szerinte ő egy óvodás szintjén rajzol, körbemutogatta nekünk is az addig elkészült művüket. Bevallom, még mindig nem tudom mit láttam, leginkább egy vízből feltörő óriáspolipra hasonlított a rajz, fára semmiképp, így nem bírtuk ki Virággal, hogy ne röhögjük el magunkat mi is, persze szánakozó pillantások kíséretében. Természetesen ők ketten kaptak csak egyest a munkájukra, mi többiek, mindannyian ötöst, mondjuk Ricsit nem rázta meg különösebben. Reni arcán láttam ugyan a letörtséget, de csak pár pillanatra, utána viszonylag gyorsan összeszedte magát és próbált úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.