A teremben ülve az órát szugeráltam hátha attól majd gyorsabban telik az idő. De a mánusok csigalassúsággal jártak körbe. Szokás szerint hátul ültem Barbi mellett, aki a barátjával SMS-ezett, miközben nagy buborékokat fújt a rágójából. Körbenéztem a teremben. Mindenki beszélt vagy a telefonját nyomkodta. Az előttünk ülő két lány éppen azt tervezgette, hogy eljön a mai meccsre. A gyomrom golflabda méretűre zsugorodott a meccs gondolatától. De nem csak ez foglalkoztatott, egész nap a szürke farkason agyaltam. Ő a zöld szempár gazdája, mostmár biztos. De mit akar tőlem és miért figyeli minden lépésem? Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Ma csak egy valamire kell koncentrálnom, a fellépésre. A csapatomnak szüksége van rám, nem szúrhatom el. Az óra további felében vagy ezerszer lejátszottam a fejemben a koreográfiát, az ugrásokat, mindent. Már kezdtem beleszédülni amikor végre megszólalt a csengő. Mindenki elkezdett kifelé özönleni, én is megindultam a sarkamban Barbival, aki még mindig a telefonját nyomkodta. Ennek eredményeként minden második embernek nekiment. Az első öt ember után már komolyan kezdett idegesíteni. Unottan hátrafordultam felé, mire egyenesen belém sétált. Felnézett a készüléke képernyőjéből. Szó nélkül kivettem a telefont a kezéből, majd kikapcsoltam és visszaadtam neki.
– Ne égess le. Köszi. – mondtam neki mosolyogva majd tovább sétáltam. Hallottam, ahogy Barbi magassarkúja kopog mögöttem, de nem hallottam szitkozódást, sem könyvek landolását a folyosón. Örömmel konstantáltam, hogy hatásos voltam. A folyosón, mint mindig most is nagy volt a hangzavar. Volt aki a szekrényénél állva beszélgetett vagy épp sietve pakolta be a könyveit. Olyan volt az egész iskola mint egy nyüzsgő hangyaboly. A diákokat figyelve, a folyosó végén megpillantottam Bencét, aki szintén észrevett és mosolyogva intett egyet. Én is hasonlóképpen üdvözöltem....ekkor hirtelen egy kéz ragadta meg a derekamat és bevont magával a lánymosdóba. Megilletődve néztem fel, Leo mosolygott rám szemtelenül. Rögtön eltoltam magamtól.
– Te meg mégis mit művelsz? – förmedtem rá.
– Csak sok szerencsét akartam kívánni. – mondta továbbra is mosolyogva. A fenébe! Pontosan tudja, hogy imádom amikor mosolyog. Ekkora......nem fejeztem be a gondolatot inkább mély levegőt vettem.
– Azt a folyosón is megtehetted volna. – néztem rá szúrósan mire felnevetett és megfogta a derekamat majd magához húzott. Próbáltam szabadúlni a szorításából de hiába.
– De ezt nem. – szólalt meg és a következő másodpercben a szája a számra tapadt. Engem meg elöntöttek az emlékek, ahogyan a folyosón kézenfogva sétáltunk. Felelevenedtek bennem a meccsek előtti szerencsecsókok amiket adtam. És hirtelen visszacsókoltam, magam sem tudom miért. Annyira ösztönös és természetes volt. De lassan visszatértem a valóságba.. mit csinálok én itt a lánymosdó közepén, egy sráccal aki nem is a barátom? Vadul kapálózni kezdtem, ököllell üttem a mellkasát de ő csak szorosabban magához húzott, ezzel leszorítva a kezeimet. Pár másodperccel később, a homlokát az enyémnek támasztotta és tekintetét az enyémbe fúrta. A tekintetemmel ölni tudtam volna, de minél tovább néztem a smaragdzöld szempárt, annál jobban kezdtem megenyhülni. Leó engedett a szorításán én ezt kihasználva kihátráltam a karjaiból. Már nyitottam is a számat, hogy elhordjam mindennek, amikor Hanna lépett be az ajtón. A keze megállt a kilincsen, nem mozdult. Először Leóra nézett majd rajtam állapodott meg a tekintete csak úgy izzott a gyülölettől. Lassan becsukta az ajtót és a tükörhöz lépett. Kaptam az alkalmon és kiléptem a mosdóból. Leó pár perccel utánam jött ki vagyis inkább menekült, a nyomában Hanna lépkedett és eszeveszettül hadonászott. Hanna már évek óta próbált közel kerülni Leóhoz. Viszont csak mostanra tudta elérni, hogy a barátnő félesége legyen.Szinte kirohantam az épületből, a friss levegő rögtön magamhoz térített. Becsuktam a szemem és összeszedtem a gondolataimat. Én vagyok a pom-pom csapat kapitánya. Számítanak rám! Kinyitottam a szemem, kihúztam magam és megindultam a focipálya felé.
Edző cuccban melegítettem a pályán amíg mindenki megérkezett. Vagyis majdnem mindenki.
– Hanna hol a fenében van? – kiáltottam, magamon kivüli állapotban. – Már fél órája itt kéne lennie!
– Biztos mindjárt itt lesz. – próbált nyugtatni Barbi . Persze mindjárt, a fenéket jön mindjárt. Bosszút áll, Leóért. Pontosan egy órát fog késni, mert ennyit enged a szabályzat, kirúgás nélkül.
– Elkezdjük nélküle! Gyerünk! – tapsoltam kettőt. Mindenki felállt a helyére és elkezdődött a próba. Ahogy azt gondoltam, Hanna pontosan egy óra késéssel érkezett meg. Lazán ledobta a cuccát a lelátóra és odasétált hozzánk. Halál nyugodt fejjel vártam Hanna magyarázatát.
– Sziasztok! Bocs a késésért! – vetette oda foghegyről majd elsétált nyújtani. Mindenki engem figyelt. Megálltam Hanna előtt és keresztbe tettem a karom. Hanna flegmán felnézett rám, mint aki szivességet tesz ezzel.
– Nem szeretnéd elárulni miért is késtél?– kérdeztem.
– Magánügy.– mondta és nyújtott tovább. Ez hiba volt, nagy hiba.
– Igen? Hallgatom. Én vagyok a kapitány, magyarázattal tartozol a késésedért.
– Mondtam már, hogy magánügy. És különben is, nem léptem át a megengedett 1 órát. – mondta már egy kicsit idegesebben. Ez az csak így tovább.
– Rendben. Jól melegíts be. Nehogy az utolsó szurkolásod elszúrd. Mondjuk legalább emlékezetes lesz. – mondtam cinikusan, majd meg sem hallva Hanna ordibálását a többiekhez fordultam.
– Rendben amint Hanna befejezte... amit csinál, elölről kezdjük. Holnap pedig válogatást tartunk, mivel kelleni fog valaki Hanna helyére.
– Hogy micsoda? Mit mondtál?! – ordított Hanna a hátam mögött.
– Nem ismered a szabályzatot? Nem adtál magyarázatot a késésedre vagy orvosi igazolást.
– Azt hiszed ezért kirúghatsz? – nevetett hisztérikusan.
– Nem csak hiszem hanem meg is tehetem. Egy órás késés esetén magyarázatot kell adni a kapitánynak, ha ez nem történik meg akkor az illető tagot ki lehet rakni a csapatból. Nem ártott volna az apróbetűs részt is elolvasnod.– mondtam mosolyogva. Bár nem tetszett Hannának ez az egész pontosan tudta, hogy nem tehet semmit. Vagyis ekkor még azt hittem, hogy ezért nyelte le a békát.
A próbán minden rendben ment. Mire végeztünk, már csak 20 perc volt a meccs kezdetéig, mi meg a félidőben lépünk fel. Az öltözőben nagy volt a káosz, mindenki sietett, hogy át tudjon öltözni a meccs kezdetéig. Viszonylag hamar felöltöztem. A tükörhöz mentem megnézni magam : a piros feszülős top rajta az iskola nevének kezdőbetűivel és egy rövid piros szoknya elég jól állt rajtam. Felkötöttem a hajam lófarokba, amit kivasalt Barbi. Megigazítottam a sminkem és már ott is hagytam azt a bolondokházát. A pálya szélére mentem, ahol már minden focista ott volt. Máté odajött hozzám, megcsókolt majd a barátainak kezdett el dicsekedni velem. Mint minden egyes focimeccsen. A szemem sarkából figyeltem Bencét aki Leóval és az edzővel beszélgetett. Éreztem és néha el is csíptem Leó tekintetét. Nem akartam a közelébe se menni, ezért inkább intettem a bátyámnak, hogy jöjjön oda. Tudtam, hogy Leónak esze ágában se lesz, hogy idejöjjön Mátéékhoz.
– Szia hugi!– nyomott Bence egy puszit a homlokomra.
– Sok sikert akartam kivánni.
– Köszi, de nekem vissza kell mennem az edzőhöz ha nem gond.– megráztam a fejem mire megfordult és visszament.
– Nekem is mennem kell.– hazudtam Máténak és gyorsan nyomtam egy puszit az arcára majd elsiettem az öltöző felé. Sosem adtam Máténak szerencsecsókot, ahogyan Leó nevezte
. Ezzel elrontottam volna az emléket és Leót is megbántottam volna. Fura a mi kapcsolatunk. Apa halála után egyszer csak nem beszéltem vele, nem akartam, hogy lássa ahogyan szétesem. Úgy éreztem, hogy jobb nélkülem neki. Még mindig így hiszem. De a mai nap után pokoli nehéz lesz távol tartani magam tőle.
Ő a múltam része, amit mélyen eltemettem magamban, vele együtt...vagyis megpróbáltam.
