Az ajtóban álltam farkasszemet nézve a bátyámmal. Leó a szoba közepén állt hol a bátyámra, hol rám pillantva. A feszültséget szinte tapintani lehetett a levegőben. A csöndet Leó mély hangja törte meg.
— Vibrál a szoba tőletek. Nyugodjatok le! Komolyan...– a bátyámmal szinte egyszerre fordultunk Leó felé, gyilkos pillantást lövellve felé. Leó felemelte a kezeit ezzel jelezve, hogy megadta magát. Bence felém fordult:
– Léna..– kezdte a nagytestvérek hangján. – Nem akarom, hogy belekeveredj ebbe. Normális életet akarok neked.
– Normális életet? A szemem zölden izzik. Ez neked normális? Ha téged vagy bármely más vérfarkast megérintek – Leó irányába pillantottam – látom az emlékeiket. Szóval tudni akarok mindent, mindent erről az egészről. Magamról.
– Hogy érted azt, látod az emlékeiket?– kérdezte a bátyám komoly hangon.
– Foszlányokat csupán. Főleg olyanokat amiket farkas alakban szereztek. Például a kórházban- Leóra néztem, de ő elfordult és az ablakon bámult kifele.- amikor véletlenül hozzáértem Leóhoz. - fájdalmas nevetés hallatszott az ablak felől, de nem törődtem vele.
– Mit láttál?
– Nem sok mindent. A mancsaimat, vagyis a Leóét, ahogyan fut éreztem a sarat a lábam alatt, az erdő illatát.
Bence nem szólt semmit. A könyvespolchoz sétált és leemelt egy vaskos könyvet. Ismertem a borítóját. Apa mindig az iróasztalon tartotta. Ugyanott, ahova most Bence lerakta majd fellapozta. Egyre csak lapozott-lapozott. Oda léptem mellé és a könyvet kezdtem vizsgálni. Tele volt rajzokkal és azokat megmagyarázó szöveggel. Legendákkal amik igaznak bizonyultak. A bátyám megállt a lapozással, de nem ért még el a könyv végéig.
– Semmi – sóhajtott. Értetlenül néztem rá, még legalább egy fejezet biztosan volt, mégsem lapozott tovább.
– Mi van az utolsó fejezettel? Azt nem nézed át? – és ekkor láttam a bátyámat először sebezhetőnek. Még apánk halálát is jól viselte. Gyűlöltem ezért, én is olyan erős szerettem volna lenni mint ő. De akárhányszor tükörbe néztem, a zöld szemeim rá emlékeztettek akárcsak Bence szőke tincsei. Ezért vettem fel a sérthetetlen menő csaj álcám. Így nem voltam sebezhető. Viszont most pont ezt láttam a bátyám szemében. Nem értettem. Kérdőn néztem rá, de ő mint egy kisfiú nézett rám majd lopva Leó irányába aki még mindig az ablakon bámult kifele. Bólontottam, ezzel jelezve, hogy megértettem. Leó mindig is közel állt hozzánk, de ez most csak ránk tartozott. Mély levegőt vettem és kihúztam magam.
– Leó – összerezzent a hangomra. – Szeretném, ha most elmennél.– ahogy kimondtam a szavakat éreztem, ahogyan Leó haragja fellobban.
– Na nem. Nem és nem. Nem teheted meg ezt. – szemei zölden izzottak akárcsak az enyémek. A bátyám kiváncsian figyelt minket. Kössz a segíséget bátyó!
– De igen és meg is teszem. Ez csak rám és Bencére tartozik!
– Én is a falka tagja vagyok, nekem is ugyanolyan jogom van itt lenni mint nektek, sőt... – tudtam, nem fogja ezt annyiban hagyni. Így tettem amit tennem kellett ahhoz, hogy elmenjen.
– De nem vagy családtag! – hangom érzelemmentes és rideg volt, magam is meglepődtem milyen jó színész vagyok.
Leó szeme kihúnyt, nem izzott tovább. Úgy éreztem, mintha tört döftek volna a mellkasomba.
– Menj el! – kiáltottam megforgatva a kést magamban. De éreztem valamit a hangomban...
Leó lábai megremegtek és megindult az ajtó fele. Mintha valami erő húzta volna ki a szobából. Nem szólt semmit és ez jobban fájt minden szónál. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Letöröltem mielőtt Bence észrevette volna. Továbbra is a könyvet bámulta.
– Megbántottad. Remélem tudod, hogy ezt nem simítod el egy mosollyal. – mondta fel sem nézve a könyvből.
– Te is tudod, hogy másképp úgysem ment volna el. – a hangom továbbra is fagyos volt. Nem válaszolt, csak magához intett. Apa pecsétgyűrűje csillant meg az ujján. Egy üvöltő farkas volt bele vésve. Emlékszem sokszor játszottam vele kiskoromban. Furcsa volt most ugyanazt a gyűrűt a bátyám újján látni.
Mellé léptem. A címet kezdtem el tanulmányozni. Először halandzsának tűnt majd lassan minden betű értelmet nyert, minden szó, mondat, bekezdés.
