Az ágyamban feküdve meredtem a sötétségbe. Nem tudtam aludni, féltem. Féltem, ha lehunyom a szemem ismét látni fogom a nőt és a jeleket.
A veszekedésünk után Bence szó szerint ágyba dugott. Néha túl játssza a nagytesó szerepet. Meg akar védeni egy olyan dologtól amitől nem tud és ezt ő is pontosan tudja legbelül. Ebbe beleszülettünk. Én is úgy, ahogy ő. De neki ott volt apa, aki segített neki és megtanította mindenre. Én is ezt szerettem volna, hogy ott legyen mellettem örökre. Úgy érzem Bence őt is pótolni akarja, mivel anya menekül. Napok óta nem láttam. Érdekelne, hogy ő tud-e rólunk. A telefonom kijelzője felvillant és bevilágította a szobát. Átnyúltam érte az éjjeliszekrényemre. Hunyorogva néztem meg az értesítést a képernyőn. Máté volt tudni akrta jobban vagyok-e meglepően sok szivecskével tarkítva. Visszaírtam neki, hogy hétfőn reggel jöhet értem. Rögtön érkezett is a válasz. Hétfőn reggel fél nyolckor felvesz. Elköszöntem tőle, még felnéztem Instagramra ahol tömve találtam a DM-em jobbulást kívánó üzenetekkel. Gyorsan válaszoltam rájuk és kitettem egy sztorit amiben megköszöntem mégegyszer mindenkinek és közöltem, hogy hétfőn visszatérek. Kikapcsoltam a telefonom és visszatettem az éjjeliszekrényemre. Végignézve magamon rájöttem, hogy még nem öltöztem pizsomába. Felhúztam az ágy mellett heverő rózsaszín mamuszom és elindultam a szekrényem felé pizsomát keresni. A legtöbb a szennyesben volt, mivel napokig pizsomában voltam. Egyetlen egy alvásra szánt poló árválkodott a szekrényben, amit szánt szándékkal nem vettem fel. Egy zöld póló rajta a sulink logójával. Kivettem a szekrényből és csak bámultam a kezemben tartott polót. Az emlékek áramlani kezdtek. Úgy éreztem belefulladok.
Forró éjszakák, filmnézések, meccsek..
Vettem egy mély levegőt majd magamra kaptam az elnyűtt felsőt. A szekrényajtó tükrében néztem magam. Pont ugyan olyan zöld mint Leó szeme. Elképzeltem ahogyan hátulról átkaról és megcsókolja a nyakam. A tükörképem elmosolyodott a gondolatra. Gyorsan elhessegettem a képet majd becsuktam a szekrény ajtaját. De mégsem mozdultam. Képtelen voltam. Nem tudom elfelejteni egyik percről a másikra azt az embert akit szeretek. Szeretem az egóját, szeretem, amikor bosszant. Sohasem szűntem meg szeretni őt. Csak helyettesítettem Mátéval. Ami persze lehetetlennek bizonyult.
Töprengésemből ismerős léptek zökkentettek ki: anya. Nem akarok vele beszélni, ezért elkezdtem rohanni az ágyam fele. Viszont megbotlottam a szőnyegemben és majdnem lefejeltem az ágy szélét. De farkas reflexeimnek hála (sosem gondoltam volna, hogy ilyet mondok) az ágyon landoltam. Anya pont az érkezésem pillanatában nyitotta ki az ajtót, így azt hitte alszom. Picit tétovázott de aztán lekapcsolta a villanyt és elment. Csalódottan sóhajtottam egyet. Nem vagyok kislány nincs szükségem jóéjtpuszira, de az anyukámra igen. Annyi kérdésem lenne... De holnap bemegyek a munkahelyére és elmondok neki mindent. És meg fog hallgatni mert teszek róla, hogy más lehetősége ne legyen.
