Elvesztem az ismeretlen szempárban. Volt benne valami, ami megfogott. Talán a tekintete ahogy rám nézett vagy talán azok a királykék szemek.. Feleszmélve bárgyultságomból, felegyenesedtem. Végig mértem az ismeretlent tetőtől-talpig. Szőke haja belelógott a szemébe. Fehér pólóján átettszett izmos felsőteste.
—Jól érzed magad?— kérdezte mély bársonyos hangján.
—Igen, csak egy kicsit megszédültem.— válaszoltam esetlenül. Végigmért tekintetével, majd a kezét nyújtotta felém.
—Ádám vagyok.
—Én Léna, örvendek.— ráztam meg a kezét. Különös érzés fogott el, majd hirtelen bevillant az erdő és két mancs. Még mindig fogtuk egymás kezét, elvesztem kék szeme mélységében. Ő is bámult rám, a szememet vizsgálta.
—Sosem láttam még ehhez hasonló zöld szemet, olyan mint a smaragd.—mondta megsimítva az arcom. Ekkor mintha csak villám csapott volna belém. Elektromosságot éreztem. Megremegtem.
—Bocsánat, nem akartam indiszkrét lenni.— elvette kezét az arcomról és a bizsergés elmúlt.
—Léna!— hallottam a bátyám hangját.
—Bocsánat de most el kell mennem. — elkezdtem a lépcsőn lefele rohanni. Ádám utánam sietett.
—Látom nem szeretnél beszélni vele.— biccentett a bátyám irányába.
—Nem igazán.— vallottam be.
—Gyere, tudom, hogy rázzuk le.— megragadta a kezem és a metro felé húzott. Átvágtunk az emberek között, egy darabig még hallottam a bátyám hangját majd elnyelte a tömeg. Az emberkavalkád közepén voltunk. Mindenki rohant, a maga dolgával volt elfoglalva. Beleszédültem. Mire feleszméltem már a metró ajtó előtt várakoztunk, hogy kinyíljon. Ádám nyomkodta az ajtó nyitó gombot. Az ajtó végre vagy a századik nyomásra megmozdult, csigalassússággal kinyílt.
Ádám fellépett, majd megfogta a kezem és felsegített.
—Köszönöm.— mosolyogtam rá. Rám nézett és megvillantotta tökéletesen fehér mosolyát. Azonnal Leó jutott az eszembe, az agyam minden zugában ott van. A szívemben, a lelkem legsötétebb bugyraiban is. Gyorsan elhessegettem a gondolatot és megpróbáltam nem tudomást venni az egyfolytában rezgő telefonomról.
—Nem kéne felvenned?— kérdezte Ádám, a zsebemre mutatva.
— Biztosan a bátyám az, nagyon kibukott.— Ádám összeráncolta a homlokát.
— A bátyád elől menekülsz?— kérdezte meglepődve.
— Igen, hosszú történet.— túrtam bele a hajamba idegesen, mire Ádám leült egy ülésbe.
— Van időnk.— mondta, majd megfogta a kezem és lerántott maga mellé.
Nem tudom, hogy miért de azt éreztem bármit elmondhatok neki, amint belenéztem a királykék szempárba. De az ész kerekedett felül, bár nem kis erőfeszítésembe tellett.
— Most találkoztunk. Miért mondanám el neked? — kérdeztem.
— Pont ezért. Nem vagyok elfogult, hanem csak egy kivülálló.
— Van benne valami..— és benned is fejeztem be a mondatot magamban.
— Hallgatlak. — fonta össze maga előtt a karjait.
És elmondtam neki. Elmondtam a balesetet, a kórházi jelenetet, mit éreztem amikor megláttam a bátyám és Hannát. Vártam mit reagàl, sóhajtott egyet és a tekintetét az ablakra szegezte.
— Mostmár értem miért menekültél. Gyilkos hajlamú barátnő, elfogult bátyj, agyrázkódás. Túl sok egy napra.
Bólintottam és én is kifele néztem az ablakon. Egy darabig így ültünk, csendben.
— Ez így nem fair. — törtem meg a csendet. — Én megosztottam veled a próblémám, de én rólad még szinte semmit sem tudok.
— Jogos. Mit szeretnél tudni?— gondolkodtam egy kis ideig majd neki szegeztem a kérdésem.
— Miért voltál a kórház előtt? — láttam ahogy egy ér kiül a nyakán. Szemei hirtelen megváltoztak. Már nem voltak olyan lágyak és kedvesek, rideggé váltak, sötétebbé.
— Csak egy barátomat látogattam meg. — mondta továbbra is az ablakon kifelé meredve. Egy ártalmatlan kérdés, hogy tud így kiborítani valakit? Annyibban hagytam, de továbbra is csak azon kattogtam, hogy mi történhetett ki az a barát.
Beállt a kínos csend, beférkőzött közénk, ránktelepedett. Körbenéztem, a kocsiban alig volt valaki rajtunk kívül. Egy öreg néni kötögetett és dúdolgatott, előtte egy üzletember ült. Az öltönyéből, az aktatáskájából és a folyton pityegő telefonjából jutottam erre a következtetésre. A kcsi hátsó sarkában pedig egy velem egykorú srác üldögélt fülessel. Ahogy nézelőttem, azon vettem észre, hogy a kék szempár engem vizslat. Elvörösödve hajtottam le a fejem.
— Mi az? — kérdeztem zavaromban a fülem mögé türve egy hajtincset.
— Semmi, csak.. kiváncsi vagyok min gondolkodsz. — eltünta szemeiből a rideség és újra kivácsian figyelt.
— Semmi érdekesen, csak szeretem az embereket nézni. Kitalálni kik ők, min gondolkodnak.
— És szerinted min gondolkodik ő? — intett az üzletember irányába, aki sürűn az órájára pillantott, mintha ezzel felgyórsíthatná a metrót.
— Nem szeretne elkésni, pedig tudja, hogy elfog. Ideges. És szerinted?
— Szerintem meg csak kényelmetlenül érzi magát. Folyton azt a fiatal nőt nézi a szeme sarkából látod? — mutatott a hatunk mögé. Egy 20-as éveiben járó nő üldögélt pár üléssel mögöttünk, ugyanolyan idegesen, mint a férfi.
— Észre sem vettem őt. — vallottam be. — Neked ez jobban megy, mint nekem.
— Csak jó a szemem az ilyesmihez.— vonta meg a vállát. Ebben a percben megállt a metró és a nő hirtelen felpattant és szinte kirohant az ajtón. A férfi felé néztem aki megkönnyebbülten fújta ki a levegőt és hátradölt, de a nő után nézett egészen addig amíg el nem indultunk.
— Ügyes. — bólogattam elismerőn.
— Hát igen vannak rejtett adottságaim. — mondta Ádám, mire egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Hosszú perceken keresztül csak nevettünk..egymáson. Úgy éreztem, mintha ezer éve ismerném, semmi idegen nem volt benne. Mintha mindig is a kék szempárral néztem volna farkasszemet.
— Lassan mennem kéne. — mondtam a könnyeimet törölgetve, amik a nevetéstől folytak. — Már biztosan aggódnak értem, hisz mégis csak a kórházból léptem meg.
— Bűntársnak érzem magam.— mondtam még mindig nevetve.
— Az vagy, segítettél megszökni.— húztam tovább. Felálltam és az ajtó felé indultam.
— Várj! — kiáltott utánam — Találkozunk még?— ekkor kinyílt a metró ajtaja.
— Az attól függ, hogy mennyire vagy találékony. — majd felé dobtam a sulis melegítőm és kiléptem a metró ajtaján vissza sem nézve.
Egész hazaúton mosolyogtam. Otthon viszont az ajtón belépve az arcomra fagyott a mosolyom.
