Ahogyan a pálya szélén álltam, távol a kivilágítástól, a legsötétebb sarokban. Próbáltam összeszedni minden cinikusságot és iróniát ami maradt bennem. Nem omolhatok össze, még nem. Mély levegőt vettem, majd kiléptem a lámpafényre. Mosolyt erőltettem az arcomra és határozott léptekkel megindultam az öltöző irányába. Az ajtón belépve elkiáltottam magam:
—Még 2 perc!
Káromkodás és szitkozódás hallatszott minden sarokból. Barbi a haját igazgatta közben meg a mellette álló lányt lökdöste sipákolva, hogy másszon ki az aurájából. Hát igen, bolondokháza. Mire letelt a két perc mindenki kész volt. Kimentünk a pálya kicsit félre eső részéhez nyújtani. Félpercenként az órámra pillantottam.
-Nyugi! - hallottam Leo hangját a hátam mögül. Megfordultam de ő csak elment mellettem, megérintve a kezem. Mintha áramütés ért volna úgy bizseregtem. Még magamnak is utálom bevallani, de megnyugtatott a közelsége, a hangja, az érintése. És ő ezt pontosan tudta, szemtelenül mosolygott rám mire én megvillantottam a fogsorom. Ne hidd, hogy azt tehetsz amit csak akarsz Leo. Tovább nyújtottam mintha semmi sem történt volna és közben lejátszottam a fejemben minden egyes mozdulatot. Megszólalt a gong, ami a félidőt jelezte. A csapat szinte egy emberként kapta fel a fejét.
-Ide mindenki! - kiáltottam. - Nem akarok akárcsak egy hibát is! A maximum most a minimum! Mindenki tudja mi a dolga! Hajrá!
Megindultunk a pálya közepe fele. Szaltózva meg cigánykerekezve ezer wattos mosollyal az arcunkon. Megszólalt a zene és elkezdődött. Mindenki tudta a dolgát és jól is csinálta, nem is vártam mást, ám vészesen közeledett feldobásos rész. A tömeget páztázva Mátét kerestem, de sehol nem találtam. Furcsa érzés fogott el, talán csalódottság.
Én jövök! Tudatosult bennem és felléptem Barbi összekulcsolt kezére, aki feldobott. A levegőben szaltóztam majd ülőhelyzetbe kényszerítettem magam, hogy Hanna és Gábor elkaphasson. Lenéztem Hannára aki szintén engem nézett és tudtam, mire készül. Pár másodperc múlva csak sötétség vett körbe semmi más.
