Mire észbe kaptam már az utolsó oldalnál tartottam. Csak úgy faltam a sorokat. Képek jelentek meg előttem ha ránéztem egy-egy szimbólumra, képre. Az agyam csak úgy szívta magába az információt. Az utolsó sort is elolvasva levettem a szemem a könyvről és a bátyámra néztem. Az arca kezdett elhomályosodni és a lábam megbicsaklott. Az utolsó dolog amit éreztem Bence karjai voltak ahogy körül font velük. A sötétség elnyelt.
A fejemben képek kavarogtak farkasokról, nőkről és falkákról. Csak néhány foszlányt tudtam kivenni. Egy vonyító farkast, egy nőt aki farkasokkal körül véve állt a holdfényben. Hirtelen megszakadt a képáramlás. Ismét elnyelt a sötétség, legalábbis ezt hittem. Ekkor ismét megjelent előttem a nő, aki a holdfényben állt. Szemei ugyanúgy izzodtak mint az enyémek. A bőrén szimbólumok rajzolódtak ki ahogyan egyre közeledett. A könyvben láttam őket. De nem pontosan értettem a jelentésüket. A nő alig pár centire volt tőlem, előre hajolt és a fülembe súgta:
– Ébredj!
Szemeim engedelmesen kinyíltak. A dolgozószoba körvonalait tudtam csak kivenni. Lassan kitisztult a látásom. A bátyám az iróasztalnál ült, a fejét fogta. Előtte még mindig ott volt a könyv. Pislogás nélkül meredt rá. Felálltam, picit tántorogva ugyan de megkerültem az íróasztalt és a bátyám vállára tettem a kezem. Megugrott ültében és morgás tört fel a torkából. Szemei vörösen izzodtak.
– Nyughass, csak én vagyok.– szemei kihunytak és aggódva kezdtek el vizslatni.
– Jól érzed magad? Fehér vagy mint a fal.
– Kicsit még szédülök, de inkább magad miatt aggódj. Olyan feszült vagy, hogy vibrál körülötted a levegő.
– Semmi bajom. – rázta le a kezeimet magáról. Éreztem a feszültséget, az idegességét. Majd beleőrül abba, hogy ő nem tudja értelmezni a könyvet. De ugyanakkor éreztem a félelmét is. Egy kép hasított a fejembe: Bence térden állva, lehajtott fejjel, Ádám pedig föléje magasodva. Hirtelen szertefoszlott a kép. Megráztam a fejem. Nem értettem. Nem értem hozzá mégis bele láttam a fejébe.
Rám emelte a tekintetét.
– Mit ír a könyv? Mit tudtál meg? – a hangja követelőző volt.
– Nem tudom pontosan, nem értettem meg a szimbólumokat teljesen. – feleltem őszintén.
– Mondd el! – felállt, szemei pirosan izzodtak. Éreztem az "alfát" a hangjában. A térdeim megrogytak, kéztetést éreztem, hogy válaszoljak neki. Erőt vettem magamon és felnéztem rá.
– Én a húgod vagyok! A családod! Nem vagy az alfám! Nekem nem parancsolhatsz! – éreztem, hogy a szemeim izzanak – Nem vagyok a kutyád! – fröcsögtem.
Bence mély levegőt vett és becsukta a szemét. Mire kinyitotta újra lágy tengerkék szemekkel nézett le rám.
– Sajnálom, igazad van. – magához húzott, megpuszilta a fejem búbját majd állát a fejemre támasztotta.
Lassan én is lenyugodtam, belefúrtam az arcom a mellkasába. Azt kívántam bárcsak itt maradhatnánk így örökké. Távol mindentől, mint azelőtt. Azt kívántam bárcsak ne lennék különleges ahogy apám mondta mindig. Ő tudta, mégsem mondott semmit. Hirtelen düh fogott el. Miért nem mondta el? Aztán itt hagyott válaszok nélkül, tudatlanul! Éreztem ahogy egy könnycsepp gördül le az arcomon.
Nem ez volt az utolsó könnycsepp ami aznap este legördült az arcomon.
