Running in the Maze

Twentieth

Nadine

Talán hónapok teltek már el. Talán évek is. Fogalmam sincs. Az időérzékem teljesen cserben hagyott, hála a napi rutinomnak. Minden nap újabb és újabb gyereket hoznak be ide, mi pedig különböző vizsgálatoknak vetjük őket alá. Van amelyik egyszerű, de van bonyolult, fájdalmas is. Hogy mikor melyiket használjuk, az Ava-tól függ.

Hogy mi lehet a fiúkkal? Nos, fogalmam sincs. Illetve, egy kicsi azért mégis. Minho és Teresa is itt van. A lány, ha jól tudom, elárulta őket, így a VESZETT könnyűszerrel kapta el Minho-t. Pedig megvolt az esélye. Mindegyik fiú bajtársnak, sőt barátnak tekintette Teresa-t. Ő viszont eldobta ezt. Én is meg akarom találni a gyógymódot, hiszen nem vagyok immunis. Ki tudja meddig húzom így? De nem áldoznék fel érte életeket. Főleg nem a barátaimét.

- Szia - köszönök az áyon ülő, megviselt, ázsiai fiúnak - Hogy vagy?

- Szerinted? - hangja dühös, sértett - Hogy-hogy ma te fogsz kísérletezni rajtam és nem azáruló?

- Én kértem, hogy én jöhessek - motyogom, s közben előkészülök a vérvételhez - Remélem nem bánod.

Csendben marad. Nem kínos csend ez, de nem is kellemes. Inkább mondanám nyomasztónak. Minho meg se rezdül a szúrásól, vagy a vér látványától. Hallom a sikítozást, látom a rohanó embereket, akik fejvesztve menekülnek. Hatalmas a káosz.

Itt vannak. Eljöttek értünk! Tudtam! Thomas, Newt és a többiek nem hagytak minket cserben! Kockáztatva mindent, idejöttek, csak miattunk!

- Nadie! - ez... - Nadie!

- Tommy! - látom meg Őt a következő folyosón.

Még gyorsabb tempóra kapcsolok, majd végül a karjai közt kötök ki. Mindketten kapkodjuk a levegőt, szívünk heves ütemet diktál. Olyan erősen szorítjuk egymást, mintha bármelyik percben eltűnhetne a másik. Könnyeim utat törnek maguknak, s ha lehet még erősebben szorítom magamhoz.

- Nem akarok zavarni, de menni kéne - köhécsel Minho - Eddig minden a terv szerint halad - kacsint rám, s ekkor leesik.

A bökött direkt fogatta el magát. Csak azért hogy bejusson, s a megfelelő pillanatban indítsa a mentőakciót. Ha eddig nem tartottam őket zseniálisak, most már nem kételkedek efelől. Lángelmékkel vagyok körülvéve!

- Igaza van - jelenik meg mellettünk Teresa is - Nem vagyok áruló - mosolyodik el értetlen arcom láttán.

- Hogy ti mikre nem vagytok képesek - motyogom, majd mosolyogva futni kezdek Tommy után.

Túl könnyű. Fogalmazódik meg bennem, amint a betört ablaknál várakozó berghez érünk. Sehol egy őr aki megállítana minket. Sehol Janson vagy éppen Ava. Túl könnyű, hiába szeretném ha ez igaz lenne.

- Helló Thomas - mondtam - Rég találkoztunk - Janson vigyorgó arcával találkozunk. Mögötte őrök, na és persze Ava Paige.

-Hazudnék, ha azt mondanám hiányzott - irányítja fegyverét egyenesen Janson fejére Thomas - Csak engedjen el minket, és akkor nem lövöm le azonnal!

- Sajnos nem tehetem - vet ránk egy szánakozó pillantást - Hol vannak a többiek?

- Biztonságban maguktól és az értelmetlen kísérleteiktől!

- Mindannyian? - vonja fel a szemöldökét, miközben arcára gúnyos mosoly ül ki.

- Tommy? - nézek rá kérdőn - Miről beszél?

Thomas egyszerűen csak lesüti a szemét. Nem szól semmit, s ez mindent elárul nekem. Newt...Nem, nem, nem. Az nem lehet. Newt....nem halhatott meg! Nem ő, nem most! Amikor már ilyen közel a vég!

- Newt - motyogom összetörten, miközben könnyek folynak az arcomon - Hogyan?

- Ő sajnos nem immunis - feleli Teresa - A vírus kezdett eluralkodni rajta, ezért... - állt meg egy pillanatra - Főbe lőtte magát.

Kitör belőlem a fájdalmas, véget nem érő zokogás. Nem, nem, nem! Newt...a bátyám. Az ikertestvérem! Hát ez volt az....ezért éreztem alig két napja azt a szörnyű fejfájást. Ő volt az....az ő fájdalma. Meghalt.....és én képtelen voltam segíteni neki, megvédeni.....elbúcsúzni.

- Nadie - lép felém Thomas.

- Ne! - kiáltok rá, s hátrébb ugrok - Menjetek! Tűnés!

- De Nadie - lép felém Minho.

- Menjetek már! - kiáltom, majd az ellenfeleinkre nézek - Én itt maradok maguknak, őket pedig elengedik!

- Nem te döntöd el, hogy....

- Legyen - szakítja félbe Ava Janson-t - Eleget szenvedtek már, had menjenek!

Minden olyan gyorsan történik. Janson fegyvert ránt, Ava holtan esik össze, Thomas kiabál, Minho-ék elrángatják....s mielőtt még utánuk léphetnék valami hideg és kemény vágódik a mellkasomba. Könnyektől alig látva nyúlok oda. Vér. Mindenütt.

A hangok és fények elmosódnak, én pedig összeesek. Akárcsak Janson és a többi őr. Thomas és Minho kiáltásai visszhangot képeznek a fejembe, miközben erőtlenül próbálok egy utolsó mondatot kipréselni magamból.

- Szeretlek titeket! - lehelem ki az utolsó lélegzetemet.

Már nem fáj. Nem érzem a golyót, sem a vért. A hiány, magány és fájdalom nyomtalanul tűnik el belőlem, s már csak sötétséget látok. A hangok és a világ zajai megszűnnek. Én pedig zuhanok tovább az édes halálba.

Várnak már rám. Látom Newt-ot. Anyát. Jeff, hát ő is itt van. Chuck. Alby. A sok bökött az útvesztőből. Mind rám várnak, szelíd mosollyal az arcukon.

Vége az utamnak. Ahogy a VESZETT-nek is. Győztek. A barátaim győztek.

Csak ez számít.....

Hello Zöldfülek!
Bevallom, hogy itt bőgök mint egy óvodás. A történet véget ért, hiszen egyszer mindennek vége szakad, ez így van rendjén. Ez a rész elég ramaty lett, mégis úgy érzem, méltó lezárása a történetnek.😭
Szerettem ezt írni. ( még ha nem is sűrűn tettem ) Köszönöm, holgy velem tartottatok. Biztosan találkozunk majd egy új történet keretein belül!😇😘
Csók és ölelés!
xxGigi❤️