Kötelék //BEFEJEZETT//

Prológus

Szép reggelt kívánok minden idetévedő olvasónak! Remélem, tetszeni fog nektek ez a kis prológus, mely felvezeti a későbbi izgalmakat, jó olvasást kívánok a részhez, és ne felejtsetek el kommentet hagyni.

Love ya :*

Reggel alig bírtam kikelni az ágyból, bár valójában nem volt hova sietnem. Kezdetét vette a karácsonyi szünet, amit én a Roxfort falai között töltöttem. Idén sajnos úgy alakult, hogy nem tudtam hazautazni a családomhoz, mert nem kaptak szabadságot az ünnepekre, így hát maradtam a kastélyban az igazgatóval, Albus Dumbledore-ral, Minerva McGalagony professzorral, az undok és kegyetlen Piton professzorral és négy diáktársammal, akiket eddig nem ismertem. Érdekes karácsony elé néztünk: én, a tanáraim, és egy kis maroknyi idegen. Végül is szerettem egyedül lenni, de valahol mélyen a szívemben éreztem, hogy bánt a dolog. Egyedül töltöm a Karácsonyt.

Mivel a hálószobában egyedül voltam, kivételesen nem húztam el a baldachint az ágyon, s ahogy elfordítottam tekintetemet, az ablakon át megláttam a hatalmas pelyhekben szállingózó havat. Bár egy szerettem sem volt velem az ünnepek alatt, akkor ott mégis melegséggel telt meg a szívem. Mindig is romantikus típus voltam, így nem csoda, hogy elaléltam egy kis reggeli havazás miatt.
Jókedvvel keltem ki az ágyból, s mivel szünet volt, egy pillantást sem vetettem az egyenruhára, inkább kedvenc felsőmet és nadrágomat választottam erre a napra. Gondos lófarokba fogtam hosszú hajamat, vállamra kanyarítottam táskámat, melyben egy füzet, egy penna és egy tintatartó bújt meg, s elindultam. Reggelizni csak nagyon ritkán szoktam, s kint borzasztó hideg lehetett, így fogalmam sem volt, merre megyek, csak vitt a lábam.
A Csillagvizsgáló torony hőszigetelt zugában találtam meg azt a helyet, ahova jelenleg vágytam. Leültem egy padra, egy ideig bámultam a hóesést, majd elővettem a kis füzetemet, s írni kezdtem. Soha nem tudtam volna hangosan kimondani, de ez egy napló volt. Mindig szégyelltem magam, amiért naplót írtam, de nagyon sok dolog járt a fejemben, amitől nem tudtam megszabadulni, bárkinek is elmondani pedig képtelen voltam. Lehettek ezek akár csak apró fantáziálgatások, érzések, vagy éppen titkok melyekről tudomást szereztem. Mindent beleírtam, s éppen ezért jobban szerettem inkább kis füzetkeként gondolni rá, mint naplóra.

Dőltek belőlem a szavak: írtam az egyedüllétről, az ünnepről, a romantikára vágyásról, melyre a csodálatos havazás ébresztett rá. Nem tudtam, mennyi idő telt el, de hirtelen kiapadt a szóforrásom, és kezem megállt a pergamen fölött. Valami azt súgta, sétáljak egyet, hogy kinyújtóztassam elgémberedett tagjaimat, így hát visszatettem táskámba a cuccaimat és már indultam volna, mikor hirtelen eleredt ismét a hó. Nem tudtam megállni, hogy kimenjek a torony szélére, ahol már pulóverbe bújtatott karomat kinyújtva elérhettem a hópihéket. Számat akaratlanul is hatalmas mosolyra húztam, s egyszerűen csak boldog voltam - imádtam a telet.
Mikor már kezdtem fázni, visszahúztam kezemet, bőröm átnedvesedett, s a felsőmbe töröltem tenyeremet. Még mindig hatalmas mosollyal arcomon fordultam meg, mikor is leszakadt a táskám pántja vállamról, s az összes cuccomat a földön találtam.

- Ne már, pont most? - szólaltam meg félhangosan, szitkozódva, s letérdeltem, hogy összeszedjem a holmimat.

Ekkor láttam meg a fal tövében azt a repedést, melyből mintha kikandikált volna valami. Eddig soha nem láttam, pedig jó párszor jöttem fel ide gondolkozni. Egy kis könyvecskének tűnt, ami felett már eljártak az idők, s nekem több se kellett, hagyva a cuccaimat, érte nyúltam. Igyekeztem nem a fürge lábú pókokra gondolni, miközben kihúztam a könyvet a pókhálórengeteg közül, s leporoltam. Egy kis alakú, vastag, megsárgult lapos, barna fedelű, kemény borítójú füzetet tartottam a kezemben, mely eredetileg bordó lehetett. Óvatosan nyitottam ki, nehogy elszakadjon, s összeráncolt szemöldökkel olvastam el az elegáns, kacskaringós, vékony, jól olvasható betűket.

Ez a napló Remus John Lupin tulajdona
1976.