Kötelék //BEFEJEZETT//

10. Fejezet: Hírek

Sziasztok! Először is nagyon boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek! Másodszor pedig, ez az én kis ajándékom Nektek: a 10. fejezet. Jó olvasást, s ha van két pillanatotok, ajándékozzatok meg pár kommenttel :)

Az elkövetkezendő részek:
2018. 12. 25.
2018. 12. 26.
2018. 12. 31.
2019. 01. 01.

Szinte már teljesen megszoktam Dumbledore professzor jelenlétét és stílusát, mikor nála kellett tanulnom, nehogy lemaradjak az 1997-es tananyaggal. Az igazgatónak mindig volt valami dolga, ami egyszerre töltött el hitetlenkedéssel, hiszen miket kell intéznie egy elszigetelt kastélyban, és lenyűgözéssel, amiért ilyen idősen még bírja.

- Hogy áll a ruhával, Gemma? - nézett fel hirtelen letéve a vörös pennát.
- Milyen ruhával, professzor? - ráncoltam szemöldökömet, ahogy felpillantottam rá az átváltoztatástan tankönyvből.
- Hát, a tavaszi ruhával.
- Attól tartok, nem értem, miről beszél, Dumbledore professzor...
- 1997-ben már nincs Tavaszi Bál, ezek szerint - hümmögött. - Tudja, Gemma, minden évben megtartjuk a Tavaszi Bált. Mindig más a témája ennek az összejövetelnek, idén álarcos bált tartunk - mosolygott, s meg mertem volna esküdni rá, hogy őszinte lelkesedéssel várja már, hogy maszk mögé rejtőzzön.
- Oh, nem is tudtam - feleltem, s bár rosszul éreztem magam, amiért nem mondta senki, de emlékeztetnem kellett magamat rá, hogy a Tekergők csínye óta nem igazán beszéltem Siriusszal, másokkal pedig nem sikerült összebarátkoznom, így nem volt kitől megtudnom.

Persze Dumbledore délután leengedett Roxmortsba, így körbenézhettem, hogy milyen ruhába menjek a pénteki bálba. A saját jelenemben nem nagyon tartottak bált, még egyen sem voltam, így természetesen muszáj volt elmennem most, és a partner- és ismerőshiány sem tartott vissza, ugyanis álarcban lesz mindenki. Nem fenyegetett a gúnyolódás veszélye. Egyre csak teltek a napok, így egyre inkább éreztem, hogy hamarosan itt a búcsú ideje, amire furcsa módon nem akartam gondolni. Mikor idejöttem, arra eszméltem fel, hogy nem tudom, mit keresek itt, de ahogy teltek a napok egyre jobban éreztem magam, mintha... Mintha rossz korba születtem volna, s most került volna helyére minden, ami számít. Ebben persze sokat lendített előre a Siriusszal való, egész napos, könyvtári beszélgetésem, és nagyon örültem volna, ha a többiekkel járhatok órákra, de ez nem adatot meg, azonban én elégedett voltam ezzel is. Ahogy sétáltam Roxmorts utcáin a kirakatokat bámulva, ezen merengtem, s ráébredtem, hogy nem szeretnék visszamenni 1997-be, hiszen itt, 1977-ben annyi dolgot éltem meg pár nap alatt, mint a saját jelenemben egy év alatt. Ott is egy senki voltam, de itt legalább valaki kereste a társaságomat, itt volt olyan, aki bevont a roxforti életbe, s ami a legfontosabb, sokkal felszabadultabb lehettem. Nem, határozottan nem szerettem volna visszatérni 1997-be.

Csupán pár üzletbe kellett bemennem, hogy megtaláljam a tökéletes ruhát és a maszkot, s hatalmas örömmel és várakozással térjek vissza észrevétlenül a kastélyba. Ugyan a témán kívül nem tudtam semmit a bálról, mégis nagyon izgultam, s szinte számoltam vissza az órákat. Nehogy bármi elronthassa a kedvemet, szinte alig mentem emberek közé, nem akartam Siriusszal sem találkozni, ugyanis érzelmi felismerésem borzalmas hatással volt a mellette való viselkedésemre, így jobban jártam, ha inkább elkerültem.

A bál előtt izgatottan öltöztem, s egész készülődés alatt vigyorogtam, mint a vadalma. Ahogy végigpillantottam magamon, szinte tökéletesnek tűnt minden, mintha személy szerint nekem készítették volna ezt a ruhát, és talán életemben először tudtam így vélekedni tükörképemről.
Ruhám mély vörös színben pompázott, s egészen a földig leért, jobb oldalon azonban combig volt hasítva, így belátást engedett csupasz lábamra, s fekete, magas sarkú cipőmre. A ruha szorosan simult törzsemre, de pánt nélküli volt, így egy csodálatos nyakláncnak és megannyi szép, ízléses karkötőnek kellett díszíteni karjaimat, hogy ne tűnjenek csupasznak. Szőke hajamat kócosan rendezve tűztem fel, s néhány tincset szabadon hagytam, mik az arcom mellett göndörödtek. Fekete maszkom csak a szememet takarta, pontosan illeszkedett orromra és homlokomra. Az összehatás fokozása érdekében számat vörösre rúzsoztam.

Elvarázsolt harangszó jelezte az este nyolc órát, mikor is a feldíszített Nagyterem megnyitotta kapuit, hogy várja a táncolni vágyó fiatalokat. El sem tudtam volna képzelni hasonló partit 1997-ben, mégis előre tudtam, hogy mennyire élvezni fogom. Már a lépcsőn haladtam lefelé, mikor váratlanul csatlakozott hozzám Dumbledore professzor.
- Igazán remekül fest, Gemma - mosolygott bajsza alatt.
- Köszönöm szépen, professzor úr - somolyogtam szerényen, s éreztem, hogy el is pirulok. Mióta itt vagyok, szememben az igazgató valamikor gondoskodó atyává változott.

- Mindazonáltal - torpant meg hirtelen. - Elkészült a bájital - mondta ki azt, amitől a legjobban tartottam. Szívem a torkomba ugrott, s száz hippogriff erejével kezdett dörömbölni, szinte lüktetni egész testemben. Maszkon keresztül is láthatta, mennyire eltorzult arcom a kétségbeeséstől, s sminkemet elrontva majdnem könny csordult ki szemem sarkából. - De! - szólt rám. - Ezt az estét még magának adom. Táncoljon, érezze jól magát, aztán mikor véget ér az ünnepély, jöjjön az irodámba. Megértette?
Hangja kedves és megértő volt, mégis nehezemre esett egy szót is kinyögni, így csak bólintottam összeszorított szájjal, nehogy elsírjam magam. Fanyar mosoly jelent meg idős arcán, majd magamra hagyott a gondolataimmal.