Kötelék //BEFEJEZETT//

Epilógus

Sziasztok! Meghoztam az epilógust, avagy a befejező részt. Köszönöm, hogy velem tartottatok, kitartóan olvastatok és kommenteltetek, nagyon sokat jelentett, és remélem, következő történetem alkalmával is velem tartotok.
Ugyan volt rengeteg ötletem a befejezésre, szokásommal ellentétre (szerintem nagy örömötökre) igyekeztem valamiféle happy endet varázsolni ide - remélem, sikerült is :D
Jó olvasást, és várom a véleményeket sok-sok szeretettel :)

Love ya :*

- Ezt nem hiszem el - zsörtölődött a fiú saját tükörképét nézve, egészen pontosan a nyakkendőjét, ami újra és újra összegyűrődött, mikor megpróbálta rendesen megkötni. Hirtelen kopogás ütötte meg a fülét, s bár legszívesebben szégyenében kint tartotta volna a betolakodót, tudta, hogy csak egyetlen ember állhat odakint, és most pont az ő segítségére volt szüksége. - Gyere be.
A belépő nő már teljesen elkészült: egy földig érő, kisebb uszállyal rendelkező, sötét bordó, mély dekoltázsú, de elegáns ruhát viselt, s ehhez valószínűleg magassarkú cipőt választott. Bár a fiú nem látta a cipőt, ismerte már a nőt annyira, hogy lássa, legalább öt-hat centivel magasabb, mint általában. Már meg sem lepődött, hogy a szőke, rakoncátlan fürtöket ilyen könnyedén szerteágazó, de divatos kontyba tudta kötni. Mióta csak az eszét tudta, ámult azon, milyen könnyen tud a nő valami csodálatosat létrehozni mindenből, ami más kezében könnyedén tragédiába fordulhatna.
- Nem boldogulsz vele? - kuncogott a nő, s a nyakkendőre pillantott, ami még mindig esetlenül lógott a fiú nyakában.
- Nem igazán - nevetett kínosan a másik. - Segítesz?
- Persze - mosolygott, de ahogy az anyaggal kezdett bíbelődni, elkomolyodott. - Izgulsz, Harry?
- Egy kicsit - ismerte be a fiú. - És mit gondolsz... Kik lesznek ott?
- Nem tudom - ismerte be a nő. - Mindenki, akit ismersz. És az is, akit nem. Ebben biztos lehetsz.
- Hát, igen, csak ezek a lehetőségek - húzta el a száját Harry, s bár nem akarta, végül a szemét is megforgatta.
- Komolyan beszélek, Harry - lépett el tőle a nő, miután elkészült a nyakkendővel. - Rengeteg olyan emberrel fogsz találkozni, aki ismeretlen lesz számodra. Elvégre a szüleid halálának huszad évfordulója alkalmából gyűlünk össze. Ott lesznek azok, akik még élnek az évfolyamtársaik közül, talán távoli, soha nem látott rokonok is felbukkanhatnak. Bárki ott lehet, most, hogy véget ért a Voldemort elleni háború, és a Roxfortot is újjáépítették. Minden kezd visszaállni a régi kerékvágásba.
- Azt hiszem, igazad van, Gemma - ismerte be a fiú fásultan.
- Na, készülődj - erőltetett mosolyt arcára a nő, s intett, majd elfordult. - Addig megnézem a többieket.

Miután elhagyta a szobát, Gemma egyenesen a folyosó végén lévő ajtót célozta meg. Magabiztosan lépkedett, a Black kúria világossá és boldoggá varázsolt folyosója visszhangzott cipőjének sarokkopogása. Bár az előbb Harryhez bekopogott illedelmesen, ezt az ajtót hezitálás nélkül nyitotta ki, s lépett be. A szoba ugyanolyan volt, mint az elmúlt tíz évben - fehér falait poszterek, roxfortos képek borították, s legalább négy tükör volt itt.
- Legalább te készen vagy - mosolygott a bent tartózkodó lányra, aki persze az egész alakos tükrében nézegette magát, hogy minden tökéletes legyen.
- Anya! Kopogni luxus? - förmedt rá, mintha valamiféle kistini lenne.
- Ne haragudj - nevetett a nő, hiszen jól tudta, hogy nem haragudott meg rá komolyan lánya. - Gyönyörű a ruhád.
- Ez csak természetes - mosolygott, s miután vetett még egy pillantást a tükörbe, anyja felé fordult. - Hiszen együtt választottuk.
- Sajnálom, hogy ezzel kell töltenünk a születésnapodat - húzta el a száját Gemma.
- Nem gond, megszoktam, hogy ilyen "boldog" ez a nap - vont vállat. - Rémlik? Minden évben ezen a napon van a szülinapom - viccelődött.
- Én akkor is sajnálom - engedett meg magának egy halvány mosolyt a nő, s előre nyúlva, megfogta a lány kezét. - De, ha vége az ünnepségnek, itthon rendesen megünnepeljük, hogy már kerek húsz éves az én pici lányom.
- Nem vagyok pici - grimaszolt, mint aki kikéri magának, de aztán megenyhült. - De rendben.
Mielőtt azonban anyja felelhetett volna, újabb emberek tódultak a szobába.
- Kész vagy, Lil? - nyitott be Sirius. - Oh, nem tudtam, hogy itt vagy - mosolyodott el azonnal, ahogy meglátta feleségét.
- Apa! Kopogás? - ripakodott rá a lány.
- Lilith, vigyázz a szádra most már - csóválta a fejét Gemma.
- Megyünk már, megyünk már, megyünk már? - rohant be skandálva egy kis, kócos fiú.
- Charles! - Lilith szinte már toporzékolt. - Komolyan, ez a család nem ismeri a magánszféra fogalmát?
- Na, család, indulunk már? El fogunk késni - kukkantott be Harry is.
- Nyugi, Harry, nem kell sietni - fonta karba kezeit Lilith, s gunyorosan körbenézett. - Úgy néz ki, az ünnepséget a szobámban tartjuk.

Mint mindig, most is nehézkesen indultak el, de végül az ünnepség díszvendégei időben megérkeztek a Godric Hollowban felállított emlékmű melletti, muglikat távol tartó gáthoz. Azt átlépve egy teljesen másik világban találták magukat, ahol boszorkányok és varázslók sokasága gyülekezett már. A kinti időjárással ellentétben itt verőfényes napsütés uralkodott.
Harry Pottert minden év október 31. napja emlékezteti arra, mennyire hálás is keresztapjának, Sirius Blacknek és családjának, hogy nem sokkal Voldemort feltételezett bukása után, 1981-ben befogadták, felnevelték, és mindent megadtak neki, amire szüksége volt. Ahogy Gemma is anyja helyett anyja volt, úgy a húsz esztendős Lilith és a hamarosan tizenhárom éves Charles is, mintha a testvérei lettek volna. Bár szülei nem lehettek vele, szerető családban nőtt fel, s utánuk a Roxfortban is igaz barátokra lelt Hermione és Ron személyében, akik minden rosszban és jóban vele tartottak. De azt sem szabadott elfelejtenie, milyen nagy szerep jutott az életében Remus Lupinnak, aki nagyon jó barát mellett, amolyan jóságos nagybácsi is volt.

Ahogy az ünnepséget hallgatva Gemma végignézett mellette ülő családján, boldogság töltötte el. Tudta, hogy otthon, elzárva ott vannak eredeti emlékei is, de azzal is tisztában volt, hogy semmiért nem cserélné le mostani életét semmire.