Kötelék //BEFEJEZETT//

12. Fejezet: Irány haza

Sziasztok! Fogadjátok szeretettel a 12. Fejezetetm és ajándékozzatok meg a végén pár kommenttel, véleménnyel, hogyan tetszett a rész, no meg Sirius reakciója? :)

Jó olvasást.
Love ya :*

- Hé, várj már, Gemma, most hova mész? - kiáltott utánam a folyosón a sokadig lerázásom után is Sirius, s utánam lépdelt levakarhatatlanul.

Egy ideig nem szólaltam meg, csak könnyeimet törölgettem, és azt szajkóztam, hogy hagyjon békén végre, de mikor Dumbledore professzor irodája elé értünk, hirtelen megtorpantam és megfordulva ránéztem.
- Elég, Sirius, hagyj már békén!
- Akkor magyarázd el, mégis mi folyik itt!
- Minek? - emeltem fel a hangomat. - Úgysem fogunk többet találkozni! - csúszott ki a számon.
- Hogy mi van? Te mégis mi a fészkes fenéről beszélsz? - kérdezte, s látványosan körbemutatott jelezve, hogy miért is ne találkoznánk, hiszen össze vagyunk zárva egy kastélyba.
Nagyot sóhajtottam, hogy lenyugodjak, majd újra ránéztem, s már sokkal halkabban, normális hangerőn folytattam.
- Miért érdekel ez téged ennyire? - pillantottam fel már maszk nélküli arcára. - Hiszen csak egy csók volt. Ahogy hallottam, ez nálad könnyen előfordul - mindenféle rosszindulattól mentes hangon mondtam ezt neki, és tényleg érdekelt a válasza.

- Mert... Nem is tudom...
- Csak azt ne mondd, hogy én más vagyok - nevettem fel kínosan a szavába vágva.
- Hát, pedig így van - vakarta meg idegesen tarkóját. - Mármint nem ezt akartam mondani, de tényleg így van - komolyodott el, s egyenesen rám nézett. - Figyelj. Nem tudom, mi ez, ami köztünk van, mert ahogy azt te is tudod, sok lánnyal voltam már, de amit most érzek, az valami más. Kedvellek, és tényleg kíváncsi vagyok rád. Soha nem beszélgettem még úgy egy lánnyal sem, mint veled a könyvtárban, és ezt most komolyan mondom. Most meg megcsókoltál, és... vaoh! Aztán meg elfutottál... És nem értem most ezt az egészet.
- Figyelj - kezdtem bele, bár magam sem tudtam, mit is szeretnék pontosan mondani neki úgy, hogy ne tegyek még több kárt a múltban. Mert emlékeztetnem kellett magamat, hogy bármennyire is valóságos ez az egész, akármilyen jól érzem magam, számomra ez nem lehet más, csak múlt. - Nem mondhatok sokat, mert így is nagyon nagy bajt okoztam már. Kérlek, legyen elég annyi, hogy én nem vagyok idevaló, és ez most nem egy olyan duma, hogy kívülállónak érzem magam. Nem vagyok tagja az 1971-es évfolyamnak, pedig egyidősek vagyunk, tudod jól. Nem vagyok idevaló, oké? És... És most el kell mennem. Végleg.

- Gemma, hát itt van - jelent meg hirtelen, szinte a semmiből Dumbledore professzor, mikor már a sírás határán álltam, Siriuson pedig láttam, hogy nagyon nem érti a dolgokat, és legszívesebben belekérdezne. Az igazgató felbukkanására Sirius is megszeppent, de az idős férfi látványosan figyelmen kívül hagyta most az ifjú Blacket. - Szerintem köszönjön el, itt az idő.
- Rendben, professzor úr - bólintottam beletörődőn-kötelességtudón.
- Bent találkozunk - intett az iroda felé, majd becsukta az ajtót maga mögött.

- Mennem kellene - fordultam ismét Sirius felé.
- Még mindig nem értek semmit, és nem szeretném, hogy elmenj. Szeretnélek megismerni - őszinteség csillant gyönyörű, szürke szemeiben, ezért inkább gyorsan elkaptam tekintetemet, nehogy elvesszem az önuralmamat.
- Tudom - feleltem bűnbánóan. - De nem mondhatok többet - fejeztem be, majd a kilincs után nyúltam, de nem bírtam szó nélkül így itt hagyni, nem akartam tudatlanságban hagyni. Tudtam, hogy hatalmas kárt okoztam több életben is, megváltozott sok minden, de akkor is nyomot akartam hagyni abban a fiúban, akit megcsókoltam, s aki ilyen érzéseket váltott ki belőlem. Nem szabadna, de azt akartam, hogy emlékezzen rám. - Kérdezd Remust - szúrtam oda gyorsan, majd mielőtt feltarthatott volna, gyorsan beslisszoltam az irodába.

Ha akarnám sem tudnám tökéletesen felidézni az ezután következő pár percet, amit Dumbledore-nál töltöttem, csupán annyi a biztos hogy Sirius megállíthatatlanul dörömbölt az ajtón, én pedig megkaptam a bájitalt, melyet egy utolsó, keserű búcsúgondolat után felhajtottam. Jó pár nap után ismét éreztem azt az erős, kellemetlen rántást, mely következtében elmosódott előttem az iroda, Dumbledore és a berontó Sirius látványa.

Mikor kinyitottam a szememet, egy elhagyatott, poros terem állt Dumbledore régi irodája helyén, melyből valószínűleg az évek során átköltözött a szobor mögötti, nagyobb helyiségbe. Szédültem, hányingerem volt, és borzasztóan fáradt voltam. És csak egyetlen dolog járt a fejemben. Nem a következmények, nem a dolgok amiket megtudtam, nem visszatérésem. Hanem a hátrahagyott Sirius Black.
Először csak egy könnycsepp folyt le arcomon, de már akkor is nagyon jól tudtam, hogy ha az első kicsordul, jön utána azonnal a többi is. Nem kellett sok időnek eltelni, s már ott zokogtam egy rozoga padon, míg nem valaki hirtelen berontott.

- Maga - hallottam meg a mély, keserű hangot, mely szinte már belevésődött elmémbe az évek során. Mégis, most ő volt az, aki biztosított róla, hogy tényleg visszatértem az 1990-es évekbe. Ahogy felpillantottam, Perselus Piton szikrázó, s fenyegető tekintetével kellett farkasszemet néznem. Eltűnt az 1977-ben látott félénkebb, nem is olyan rossz kiállású fiatalember, s visszatért a roxforti pincék megkeseredett denevére. - Üdv itthon, Miss. Muñoz, remélem, készen áll a következményekre.