Kötelék //BEFEJEZETT//

27/1. Fejezet: Daemar Haven és Godric Hollow

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet. Még tudtam volna írni ehhez, de már így is (majdnem) kétszer olyan hosszú lett a rész, mint általában szokott, így arra gondoltam, kettészedem a fejezetet. Remélem, tetszeni fog nektek, hogy végre valami izgalmas is történik a hatalmas, rózsaszín, nyálas romantikafelhő után :)
Jó olvasást kívánok, és természetesen várom a kommenteket, véleményeket.

Love ya :*





Az esküvő után Sirius teljesen megváltozott. Úgy láttam, mintha elkezdett volna megkomolyodni. Persze még mindig ott volt az a fiú, aki ölébe kapva rohant be velem a hideg tengerbe tiltakozásom ellenére, vagy aki a nyaralóban az ágyon ugrálva várta, hogy végezzek a fürdéssel, de közben valahogy mégis más lett. Egyre többet elmélkedett csöndben, bár azt eleinte nem osztotta meg velem, min is gondolkodott. Teltek-múltak a napok, melyek hetekké cseperedtek, majd hónapokká. Siriusszal egyre jobban elmélyült a kapcsolatunk, míg nem egyik reggel azzal állt elő, hogy már jó ideje gondolkozik a dolgon, és végre megkérdezné, hogy összeköltözünk-e. Ugyan életemben legboldogabb akkor voltam, mikor véglegesen sikerült visszautaznom az időben, hogy együtt lehessünk, összeköltözésünk is közel ilyen eufóriával töltött el. Természetesen igent mondtam, s nem sokkal később sikerült is megvennünk egy emeletes, kertes házat egy Daemar Haven nevű kisváros mellett, mely szomszédos volt Godric Hollow-val, ahol Lily és James telepedett le végül. Direkt választottuk ezt a kieső házat, hiszen így kedvünkre varázsolhattunk feltűnésmentesen, és a barátainkhoz is viszonylag közel lehettünk.
Nem sokkal házvásárlásunk után Potterék bejelentették, hogy babát várnak. Olyan gyorsan történt az egész, hogy szinte a fejemet kapkodni sem volt idő. Mikor megtudtuk az örömhírt, esténket azzal töltöttük, hogy mi is átrágtuk ezt a témát. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar szóba kerül. Még csak fél év telt el azóta, hogy megérkeztem 1978-ba, s ezzel mondhatni összekötöttük az életünket Siriusszal. Végül arra jutottunk, hogy nekünk még közel sem aktuális a dolog, és nem szeretnénk még gyereket, de abban egyet értettünk, hogy majd egyszer sor fog kerülni rá nálunk is - de csak idővel, mikor már mindketten biztosak leszünk benne.

Viszont arra a napra egészen pontosan emlékszem, mikor az a hihetetlen dolog megtörtént. 1979. január 4-e volt, csütörtök. Barátommal semmit nem terveztünk aznapra, hiszen mindketten dolgoztunk. Mióta megérkeztünk a nyaralóból, az esküvő után elkezdtem gondolkozni, mivel is foglalkozhatnék, hogy én is keressek pénzt, ami nem eredményezi a lebukásomat, amiért nem ebbe a korba tartozom. Az aurori pályát emiatt azonnal elvetettem, bár nem nagyon bántam, mert nem állt olyan közel hozzám a szakma. Hosszas gondolkodás után döntöttem amellett, hogy felvételizek a közeli Fekete Griff nevű varázslókocsmába – kiindulásképpen. Idővel a kocsma mellett elkezdtem kialakítani saját, otthoni bájitalboltomat. A környékbeli boszorkányok és varázslók voltak először a célközönségem, de aztán persze ők elmondták a családjuknak, barátaiknak. Így kezdtem terjeszkedni a bájitalüzletemmel – persze megtartva a kocsmai állásomat. Sirius aurornak tanult, s mellette gyakorlati óráját a Mágiaügyi Minisztériumban végezte.
Aznap is, csütörtökön, este hatig dolgoztam a Fekete Griffben, s tudtam, hogy rövid napja miatt, három óta Sirius otthon rám vár. Ám arra nem számítottam, ahogy Sirius várt, miután Jill leváltott, és fáradtan hazaestem.
- Drágám, megjöttem – kiáltottam el magam az előszobában, miközben kabátomat felakasztottam a fogasra, és cipőmet lerúgtam.
Egy fekete, comb alá érő, hosszú ujjú ruhát viseltem csipkés harisnyával. Így libbentem be a néma házba. Bár csönd volt, tudtam, hogy barátom otthon van, s erre tanúbizonyságot a nappali adott. A nappalinak kinevezett helyiség falán lévő könyves- és díszpolcokon magas, vékony gyertyák égtek, ezek adtak félhomályt a szobában. Az egyik polc alatt, a világos falhoz tolva állt sötét huzatú kanapénk, mely előtt egy alacsony, üveg dohányzóasztal pihent. A vörös szőnyegen, mezítláb állt Sirius, mintha csak így szobrozva várt volna rám. Fekete nadrágja enyhén súrolta sarkát, s az anyagot csak öve tartotta, fehér, a nap végére összegyűrt inge felső három gombját szabadon hagyta, így tökéletes rálátásom nyílt mellkasára. Arcán az a jól ismert magabiztos, csibészes mosoly ült, melytől nekem is mosolyognom kellett, kezében pedig egy-egy pohár vörösbort tartott. Ismertem őt, nem volt oda a vörösborért, de mikor fontos dologra koccintottunk, mindig ezt bontotta ki.
- Hmm – néztem körbe, majd tekintetem rajta állapodott meg, s lassan elindultunk egymás felé. – Micsoda romantika – sóhajtottam, s rövid, köszöntő csókot leheltem ajkaira, miközben kivettem kezéből az egyik poharat.
- Jó, hogy itt vagy – felelte halkan.
- Milyen alkalomra koccintunk? – somolyogtam, s beleszagoltam az italba, mely édes eperillatot árasztott. – Uh, eperbor?
- Bizony, egy egészen különleges alkalomra tartogattam. Egyébként – nézett végig rajtam. – Gyönyörű vagy.
- Köszönöm – kuncogtam. Bár már elég sok ideje ismertük egymást, mai napig el tudtam pirulni bókjai hallatán. – Szóval, mi az alkalom?
- Hát, nem emlékszel? – húzta fel somolyogva szemöldökeit. Hangja kissé szemrehányó volt, de arcán és szemeiben láttam, hogy ezt csak a vicc kedvéért csinálja, hiszen tökéletesen tisztában volt vele, hogy még a saját születésnapom dátumát is képes vagyok elfelejteni. – Először koccintsunk arra, hogy ma van kerek egy éve annak, hogy összetalálkozunk azon a teliholdas éjszakán a roxforti birtokon.
- Már egy éve? – hüledeztem. Voltak napok, mikor sokkal több időnek tűnt, de akadt olyan is, mikor úgy éreztem, alig pár napja történt. – Erre tényleg innunk kell.
Koccintottunk, és ittunk egy kortyot, majd leültünk a kanapéra. Egész este beszélgettünk és nevettünk, a régi időket idéztük fel, mikor még az időben ugrálgatva kerestük egymást, s a kilátástalan helyzetre most boldogan, elégedetten gondoltunk vissza. Már éjfélt mutatott a fali óra, mikor Sirius sokadszorra töltötte újra a poharunkat - természetesen, már nem ugyanabból a csodálatos eperborból - ám ezúttal nem adta vissza nekem, hanem a dohányzóasztalra tette.
- Kicsim, figyelj csak egy picit - kezdte, s visszaült mellém a kanapéra. Már jó sok bort ittunk, így kicsit kótyagos volt a fejem, de tökéletesen értettem minden szavát. Láttam rajta, hogy elkomolyodott, és valami tényleg fontos dologról szeretne beszélni velem. - Lehet, hogy gyorsnak érzed a tempót, mert egy éve ismerkedtünk meg, de úgy gondolom, sokat vagyunk együtt, és bár a te nevedben nem beszélhetek, az enyémben annál inkább: nagyon szeretlek, és nem érzem, hogy hibát követnék el. Szóval szeretném megkérdezni, hogy oly sok viszontagság, fájdalom, boldogság és kaland után... Lennél a felesége ennek a félnótásnak?
Hirtelen kaptam el kezemet, hogy számat eltakarva leplezzem döbbenetemet. A bor azonnal kiszállt fejemből, tudatom kitisztult, és úgy néztem Siriusra, mintha azt közölte volna, hogy akkor most megy, és feláldozza értem az életét.
- Sirius - szóltam, s közelebb csúsztam hozzá, miközben kezeim közé vettem arcát. Szemeimet könnyek áztatták, de mosolyom őszinte volt. - Jól mondtad, lehet, hogy gyors ez a tempó. De tudod, mit? Nem érdekel. Nem érdekel, mert egymásért utaztunk húsz éveket minisztériumi- és fizikai törvényeket megszegve. Nagyon, nagyon szeretlek!
Forró csókkal pecsételtük meg a vallomásokat, mígnem Sirius hirtelen elhúzódott tőlem, s kétkedő arcot vágott, bár szemei sarkában a nevetőráncokat nem lehetett nem észrevenni.
- Akkor ez most egy igen?
- Ez egy egészen határozott igen - nevettem fel, és megcsókoltam újra.

- Nem fázol? - súgta oda Sirius, miközben azt hallgattuk, ahogy James arról mesél, hogy mi újat tanított a fiának azóta, hogy legutóbb láttuk. Már jó ideje nem jártunk Potteréknél, s a kis Harry hihetetlenül gyorsan nőtt. 
- Nem, köszi - mosolyogtam, és apró csókot leheltem ajkaira. Mióta a terhességem ilyen előrehaladott állapotban van, Sirius legalább kétszer olyan figyelmes, mint azelőtt volt.
Lily és James házában voltunk, majdnem mindannyian összegyűltünk James előléptetésének megünneplésére. Harry a földön kúszott-mászott, Lily férje ölében foglalt helyet, Remus az egyik fotelben itta vajsörét, s láttam, hogy szeme csak úgy ragyog, miközben végigtekintett rajtunk. Én a kanapén ültem Sirius mellett egy vastag, puha takaróval mellig betakarózva.
Esküvőnk óta két év és három hónap telt el, s bár nem éreztük, hogy eljött volna a mi időnk, sem azt, hogy felkészültünk volna, teherbe estem. Az elvetetés természetesen ezekkel együtt sem kerülhetett szóba, így elkezdtük tréningezni magunkat és a házunkat is, hogy készen álljon a kicsi érkezésére,
- Na, és tudjátok már a nevét? - nézett rám mosolyogva Lily.
- Természetesen, Kicsi Tapmancs lesz - kurjantott közbe James, mire csak egy szúrós-mosolygós pillantást kapott tőlem.
- Sajnos ezt bebuktad, Ágas - nevetett Sirius mellettem, miközben kezét térdemre tette, amit magam mellé felhúztam a kanapéra. - Nem lehet Tapmancs, mert lány lesz.
Erre persze mindenki máshogy reagált.
- Ah, de jó, gratulálok! - lelkendezett Lily.
- Biztos nagyon aranyos lesz, majd féltheted őt a fiúktól - kontrázott rá Remus nagy vigyorral.
- Akkor Tapmancska! - vágta rá James, mire ismét megkapta tőlem a szúrós pillantást, Lilytől pedig egy enyhe fejbevágást, amiért igen csak hálás voltam.
- Először is - emelte fel mutatóujját férjem, és szigorúan Remusra nézett. - Nem lesznek itt semmiféle fiúk! Másodszor pedig... Még nem döntöttük el. Gemma Gloriát szeretne, én viszont Aurorát.

Mielőtt azonban erre bárki is válaszolhatott volna hangos csattanással robbant be a bejárati ajtó, ami nem messze a kis Harrytől ért földet, és hatalmas porfelhő kísérte. Mindannyian felkiáltottunk, ám a hangzavarból is jól ki lehetett venni Lily és az én sikolyomat. Szívem őrült vágtába kezdett, s automatikusan közeledtem Sirius felé, aki védelmezőn elém állt. Tudtam, hogy mozgásba kell lendülnöm, hiszen hallottam, ahogy átkok repülnek mindenfelé, és láttam, ahogy férjem is pálcát rántott. Adrenalinszintem a plafont verdeste, s próbáltam rájönni, mi is történik körülöttem. Teljesen lesokkolódva, gyökeret eresztett lábakkal álltam ott a kanapé előtt hasamat fogva, mintha ezzel megvédhetném a kisbabát, bár tényleges esélyem így az átkok ellen nem volt. Annyit tudtam kivenni a hangzavarból és a káoszból, hogy a fiúk mind harcba szálltak a betolakodóval, Lily Harryért sietett, s engem is próbált elráncigálni a kanapétól.
- Gemma, gyere már, mennünk kell! - könyörgése csak sokadik próbálkozására jutott el fülemig, s tudatomig, mikor ez viszont megtörtént, valami váratlan dologra lettem figyelmes. - Voldemort van itt, mozdulj már, gyere!
- Lily - suttogtam kétségbeesetten, miközben lassan ránéztem kiguvadt szemekkel. - Nem megy...
- Miért nem? - ugyan láttam a velem kiabáló Lilyn, hogy majd megeszi az ideg, düh, félelem és értetlenség, nem tudtam vele foglalkozni, mert megszólalt elmémben a vészjelző.
Nem feleltem, csak lenéztem a földre. Követte pillantásomat, s már ő is tudta, hogy mire gondolok. - Bassza meg, Merlin égszínkék köpenyére! Pont most jön a gyerek?!