Kötelék //BEFEJEZETT//

8. Fejezet: Tekergők

Sziasztok! Kicsit összeszedtem magam, letudtam a fontos dolgokat egy időre (következő megmérettetés 6 nap múlva lesz, majd rá egy hétre még egy, aztán már tényleg téli szünet, karácsony és társaik. Ma viszont megjött a Mikulás, hozott rengeteg csokit és unikornisos lámpafűzért, így hát gondoltam, hozzon a Mikulás egy új, az előzőnél hosszabb részt is :)

Jó olvasást, várom szeretettel a (következő részt előidéző) kommenteket.
Love ya :*

Másnap reggel izgatottan jártam a folyosókat, s igyekeztem nem mutatni, hogy valami ma történni fog, s én tudok róla. A Nagyterem felé sétáltam, hogy reggelizzek, s lehetetlenségnek tűnt levakarni a vigyort az arcomról. Hosszú idő után először éreztem azt, hogy valaminek ennyire örülök, s várom, hogy megtörténjen. Igen, abban a pillanatban élénk és boldog voltam - és ezt fogalmam sem volt, kinek kellene megköszönnöm, de valakinek hálát akartam adni ezért.
A Nagyteremben már rengeteg diák volt, mindenki a reggelit kapkodta el az asztalról - a képről hirtelen a morzsákért versenyző galambok jutottak eszembe. Már éppen kanyarodtam volna a Hollóhát asztala felé, mikor...

- Hé, Muñoz! - hallottam meg egy éles kiáltást. A hang irányába kaptam a fejemet, s természetesen nem kellett csalódnom: Sirius Black integetett nekem hevesen. Hullámos, barna haja jobbra-balra himbálózott, inge megfeszült rajta, ahogy a magasba emelte izmos karját, szája pedig tele volt valamivel, ami egykor talán muffin lehetett.
- Na, mi van, Black? - nevettem fel, ahogy közelebb léptem a Griffendél asztalához.
- Gyere, csüccs, reggelizz velünk - invitált.
- És ezt szabad? - ráncoltam a szemöldökömet. Őszintén szólva nem emlékeztem olyan esetre - bármelyik jelenről is legyen szó -, hogy valaki nem a saját asztalánál evett volna, bár szabályt sem ismertem rá. Egyszerűen csak túl evidens volt, hogy ott eszel, ahol a barátaid vannak és ahova tartozol.
- Ez nem az Azkaban - nevetett fel velem szemben James Potter kerek szemüvege mögül. Haja kócos, ébenfekete volt, mosolya kifogástalan és tagadhatatlanul csábító. Ahogy végignéztem Blacken, majd Potteren, s még Lupint is hozzájuk csaptam, szinte átkozni tudtam volna magam, amiért rossz időben születtem, s nem ezekkel a görög istenekkel jártam egy évfolyamba.
- Így van, ahogy Ágas mondja - helyeselt Black, én pedig már meg sem lepődtem a megszólításon, annyit olvastam Lupin naplójából. - Na, gyere már, ne hozz szégyenbe.

Miközben helyet foglaltam az arrébb csúszó Peter Pettigrew és Sirius Black között, hirtelen elszégyelltem magam, ahogy eszembe jutott a napló. Itt ült velem szemben a fiatal Remus Lupin, a naplótulajdonos. Fiatal, sármos, sápadtan jóképű, s a közhiedelemmel ellentétben igenis izmos volt. Nem mertem jobban belegondolni, de talán a vérfarkasként való futások és a farkassal való küzdelem edzhette meg így. Egy röpke pillanat erejéig hatalmába kerített a szégyen. Ahogy leereszkedtem újonnan szerzett helyemre, akarva-akaratlanul is belenéztem Remus Lupin világosban szemeibe, s elfogott a bűntudat, amiért a naplójában kutakodtam. De aztán emlékeztetnem kellett magamat, hogy annak köszönhetem ittlétemet.
- Tekergők - szólt emelkedetten Black. - Ő lenne az, akiről meséltem, Gemma Muñoz.
- Személyesen - kontráztam rá automatikusan. - Na, várj csak... Te meséltél rólam nekik? - hangsúlyoztam ki a szót furcsálkodva. Kicsit olyan érzésem támadt a kifejezés hallatán, mint mikor közölte velem a legelső barátom, hogy mesélt rólam a szüleinek. Nem kicsit voltam zavarban, bár igazi okom nem volt rá.
- Baj? - ráncolta homlokát válaszképpen.
- Nem, dehogy, csak meglepett...
- Nem mintha nagy titok lenne, hogy élsz, létezel, a Roxfortba jársz - húzta a száját Potter, mintha eddig is tudta volna, hogy a Hollóhát ház okos tanulóinak számát gyarapítom. - Na, mindegy - tette le töklevét az asztalra, s elkezdett felállni. - Nekem most mennem kell. Találkozunk az udvaron egy óra múlva - intett, azzal el is tűnt.
Gyanakodva lestem utána, mi üthetett belé, de láthatóan a többieknek ez természetesnek számított, így csak elemeltem egy pirítóst a tálcáról, s megvajaztam.
- Lily Evans után ment - sóhajtott mellettem halkan Pettigrew.
Igazából először néztem meg jobban a fiút. Szőke, hétköznapi kinézetű, alacsony, kicsit dundi fiúcska volt határozottan önbizalomhiányos kisugárzással. Ő lenne az a férfi, aki Black árulásáról tudomást szerezve volt barátja után eredt, hogy kérdőre vonja, s megharcoljon vele a már halott Potter-házaspár becsületéért, valamint bosszúért? Ő lenne az, akiből csak egy ujj maradt, ahogy arról az újságok is beszámoltak? Még mindig felfoghatatlannak tartottam, hogy mennyire más ez a négy fiú, mint az a négy férfi.
- Merin vörös hálósipkájára! - kiáltott fel Black hirtelen, mire én is ugrottam egyet ijedtemben, majd mikor sikerült leküzdenem a falat okozta fulladást, elcsodálkoztam ezen a cifra káromkodáson, amit még soha nem hallottam, pedig már jó pár éve élek a Roxfort falai között, ahol ideges tinédzserek áradata hömpölyög nap, mint nap. - Elfelejtettem! - szólt nekem, mintha csak magyarázatot adhatna viselkedésére, s nekem értenem kellene szavak nélkül is. - Ne feledd, egy óra múlva legyél az ablaknál! - kért, szinte parancsolt, majd reggelijét félig ott hagyva kirohant a Nagyteremből.
- Mi a... - nyögtem döbbenten, de azon már meg se lepődtem, hogy Pettigrew szó nélkül felállt, s követte barátját.

- Ne is foglalkozz velük - legyintett Lupin teli szájjal, s a narancsleve után nyúlt. - Ilyenek, amikor normálisak. Majd megszokod.
- Ahham... - hümmögtem nem túl meggyőzően, s újabb harapást mértem kenyeremre.
- Mármint attól függően, meddig maradsz.
- Hogy mondod? - néztem rá egy újabb köhögőrohamból való kilábalás után.
- Lehet, hogy őket át tudtad verni, Gemma, de engem nem. Prefektus vagyok, emellett roppant figyelmes. Tudom, hogy nem jársz a Roxfortba, Sirius már egészen biztosan kiszúrt volna - Mindezt olyanfajta csevegő hangon mondta, mintha arról beszélne, hogy ő mit írt a legutóbbi átváltoztatástan dolgozat utolsó kérdésére. - Emellett Lumpsluck professzor kiválasztott egy bájital versenyre, ahol olyan bájitalt kell elkészítenünk, melynek a következménye az időutazás.
- Ne legyél nevetséges... - próbáltam meg félbeszakítani nem túl magabiztosan. Megjegyzem sikertelenül.
- Te ne legyél nevetséges, egy hollóhátastól többet vártam - mosolygott, s semmiféle rosszindulatot nem tudtam felfedezni arcán vagy gyönyörű szemeiben. - Tekergő vagyok - folytatta, s vállára vette táskáját, de még ülve maradt. - Nincs problémám a szabályok megszegésével, emellett elismerésemet szeretném kifejezni, amiért sikeresen elkészültél a bájitallal, majd mellékhatások nélkül tudtad használni is. Nem avatkozom bele a dolgaidba, nem kutatom, miért vagy itt, de azt tudnod kell, hogy nem hagyom, hogy a barátaimnak baja essen. Remélem, világosan beszéltem.

Nem kérdezett, nem fenyegetőzött, nem várta meg, hogy válaszoljak. Egyszerűen csak közölte a tényeket kedvesen, udvariasan, diplomatikusan, majd felállt és távozott.