Kötelék //BEFEJEZETT//

14. Fejezet: Hiány

Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet, fogadjátok sok szeretettel, és megannyi kommenttel. Ez most jóval pozitív lett ;-)
Jó olvasást és sok-sok véleményt!

Love ya :*

Teltek-múltak a napok, kezdtem visszarázódni az 1997-es hétköznapokba. Minden nap reggel hétkor keltem, órarendem szerinti tantárgyak óráját ültem végig, tanultam, majd Dumbledore-hoz mentem büntetőmunkára - újabban kitalálta, hogy rendbe szeretné rakni a könyvespolcait, amin szerintem polconként ötven könyv volt körülbelül és megadott paraméterek szerint kellett kiszelektálnom, majd ABC-sorrendben visszatenni. Valamilyen szinten örültem is a büntetőmunkának, így elfoglalhattam magam és nem járt az agyam Siriuson vagy 1977-en - ezért is tanultam olyan nagy szorgalommal -, s eközben igyekeztem gátat szabni kíváncsiságomnak. Nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy annak ellenére, hogy soha nem beszéltünk egy szót sem, megkeressem évfolyamtársamat, Harry Pottert és keresztapjáról, Sirius Blackről faggassam. Nyílt titoknak számított, hogy nem vér szerint, de rokonságban állnak, így feltételeztem, tud róla egyet, s mást. De nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy megragadjak a fiú - férfi - emlékénél. Tovább kellett lépjek, s ezért mindent megtettem - annyit tanultam és hamarabb is érkeztem büntetőmunkára, hogy egy szabad percem sem maradt.

Persze a roxfortos diákok - főleg azok, akikkel volt közös órám - sokat sugdolóztak mögöttem, hogy vajon hol lehettem az elmúlt két hétben, de igyekeztem nem foglalkozni velük. A jelenlévők közül egyedül Penny számított, és mivel ő úgy tudta, hogy csak egy "kiruccanás" volt és semmi érdemleges nem történt, így nem érdekelt, ki mit beszél.

Ajkai puhák voltak, mégis határozottak, lassan mozdulva csókolt, s szorító karjaiban szinte elolvadtam. Erősen kapaszkodtam ingének gallérjába, számon éreztem enyhe borostáját, s legszívesebben beletúrtam volna a hajába.

Igen, az álmok voltak a legrosszabbak. Tudatalattim nem hagyta, hogy felejtsek, s olyan gyötrő szenvedést okozott, mint még soha semmi. Eddig azt hittem, tudom, mi az a szerelem, de Sirius csókjától ráébredtem, hogy sejtésem sem volt, milyen elsöprő érzelemhullámot jelentett az igazi szerelem. Bár, hogy tényleg igazi szerelem, arról nem volt időnk meggyőződni...

Február harmadika hétfőre esett - már tizenöt napja volt, hogy hazaérkeztem a saját jelenembe - és ez volt az első napom Piton professzornál büntetőmunkán. Utolsó órám mágiatörténet volt, de utána szinte azonnal a könyvtárba mentem, hogy lefoglaljam magam szokás szerint, s ne elmélkedjek a múlton. Leemeltem az egyik átváltoztatástanról szóló könyvet a polcról, s keresve egy csendes zugot, olvasni kezdtem. Teljesen belemerültem a sorokba és elképzeltem a különböző transzformációkat, amiket a könyv részletesen leírt, ezzel teljesen beszippantott. Ezen a délutánon nem tanultam, inkább a varázslás filozófiáját kutattam, elmélkedtem, hogyan lehetséges mindez, és miért megy végbe a változás egy-egy átváltoztató bűbájnál.
Mikor fél hatot ütött az óra, visszatettem a könyvet a helyére, hogy aztán elinduljak a sötét, nyirkos pince felé, ahol Piton professzor társaságában valószínűleg ott várakozik megannyi koszos üst - amiknek természetesen csak pálca nélkül eshetek neki.

Már csak egy szint választott el egyik legrosszabb rémálmomtól - Pitontól és az undorító, nyálkás üstöktől -, mikor hirtelen egy vékony, rejtett folyosóról kinyúlt két kar, s befogva számat a sötétbe rántott. Adrenalin szintem a plafont verdeste, összerándultam ijedtemben, s ha az a nagy tenyér nem zárta volna le teljesen számat, biztosan felsikoltottam volna. Automatikusan rúgkapálni kezdtem, hogy kiszabaduljak, de támadóm jóval magasabb és erősebb volt nálam, így szinte lehetetlen küldetésre szántam el magam ezzel.
- Nyugodj meg, kicsi hollóhátas - súgta halkan a fülembe támadóm.
Ha az volt a célja, hogy ne rugdossak, sikeresen elérte célját, mert amint meghallottam hangját, teljesen lefagytam. Forró leheletét fülemen éreztem, szemeim teljesen kidülledtek csodálkozásomban. Ahogy leálltam, éreztem izmai ellazulását, így könnyedén elléphettem volna tőle, de nem tudtam, hogy meg merjek-e fordulni. Legszívesebb a nyakába vetettem volna, de azzal nem számoltam, hogy álmaimon kívül még látom őt, így féltem, nem valóságos ez az egész.
Nem vette el körülem kezét, így nem léptem el tőle, s meg sem fordultam, csak mellkasom előtt elhaladó, karomat szorító kezébe kapaszkodtam, mintha csak meg akarnék győződni róla, hogy nem álmodom.
- Sirius... - leheltem hitetlenkedve, s szívem majd' kiugrott mellemből.
- Hiányoztam? - suttogta, s röviden megszorított, mintha csak éreztetni akarná velem, hogy tényleg itt van.
Várjunk csak... Itt van! Hirtelen pördültem meg tengelyem körül, s meredtem rá.
- Te hogyan kerülsz ide? - szögeztem neki a kérdést azonnal, de amellett nem tudtam reakció nélkül elmenni, hogy megláttam hús-vér formában magam előtt. Szeretett, szürke szemei úgy csillogtak, mint amire emlékeztem, de magassága hirtelen meglepett, hiszen ha nem néztem volna fel rá, vállával találtam volna szembe magam. Gondosan megborotválkozott, mintha csak hozzám készült volna, roxforti egyenruháját viselte a talár nélkül.
- Tudod - kezdte. - Mikor láttalak eltűnni, Dumbledore megesketett, hogy nem mondok senkinek semmit, de persze miután felhívtad a figyelmem Remusra, azonnal letámadtam, hogy mondjon el mindent, amit tud. Mesélt a bájitalról, amit meg kellett főzniük a csapatával, és összeraktuk, hogy valószínűleg Dumbledore adott rá utasítást, hogy ezt csinálják meg. Lumpsluck korábban elvett tőlük egy adagot, amit ő hamarabb be tudott fejezni, így a csapat még dolgozott kicsit rajta, és rá tudtam venni Remust, hogy emeljen el egy keveset. Hosszasan kutattunk, és valószínűleg ezért több törvényt is megszegtünk... De a lényeg, hogy meglettél és most itt vagyok - fejezte be, s kezeit óvatosan derekamra tette. - Tudod... Elmondhattad volna - szólt halkan.

Nem feleltem, csak megtettem azt, ami után már olyan régóta sóvárogtam. Lábujjhegyre álltam, és forrón megcsókoltam. Úgy ölelt, mint álmaimban soha, s úgy csókolt, amiről álmodni sem mertem.
Tudtam, hogy egyszer el kell, de nem akartam többé elengedni.