Kötelék //BEFEJEZETT//

16. Fejezet: Hiányoztam?

Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet, fogadjátok szeretettel. Ez egy kicsit hosszabbra sikeredett, ezért valószínűleg holnap nem lesz rész - bár még bármi lehetséges. Várom a fejezet alatt sok-sok szeretettel a véleményeket, folytatásbeli elméleteket.
Jó olvasást, megannyi kommentet ^^

Love ya :*

Másnap reggel könnyes szemmel szorosan öleltem meg még egyszer, utoljára Siriust, majd elhajolva tőle, számat övére tapasztottam, mintha csak ott akarnám hagyni a sajátom lenyomatát.
- Tessék - szóltam keserű mosollyal ajkamon, elcsukló hanggal, s kezébe nyomtam kék nyakkendőmet. - Hogy legyen valami emléked rólam - suttogtam, majd hagytam, hogy homlokát homlokomnak támassza, miközben a nyakkendővel együtt kezemet is megszorította.
- Nagyon fogsz hiányozni - lehelte, és megcsókolt. - Még fogunk találkozni. Így vagy úgy, de fogunk, ezt megígérhetem. Addig pedig nem felejtelek el egy percre sem.
- Szeretnék kérni tőled valamit - szólaltam meg hosszas megfontolás után. Nem kellett volna mondanom ezzel kapcsolatban semmit, de ahogy végignéztem rajta és kilátástalan jövőnkre gondoltam, nem tudtam megállni, mint mikor ott hagytam 1977-ben.
- Akármit - szabadkozott azonnal.
- Vigyázz magadra...
- Jajj, Gemma - mosolygott le rám aranyosan, és végigsimított arcomon, miközben egy kósza tincset a fülem mögé tűrt.
- Nem, Sirius, komolyan mondom - szóltam rá. Komolyan kellett vennie, ugyanis a szó legszorosabb értelmében, az élete függött ettől. - Ne felejtsd el, hogy 1997-ben vagyunk, nem 1977-ben. Ez számodra a jövő, és tudom, mit rejt neked a jövő. Ha elmondanám, nagyon megkavarnám a dolgokat, így nem avathatlak be, de azt elárulhatom, hogy nem tetszenek a dolgok, ahogy most vannak.
- Oké... - ráncolta szemöldökét.
- Nem tudom, mikor és hogyan fogunk találkozni, de azt tudom, hogy az életedben történni fog egy nagy tragédia. Nem mondhatom el, hogy mikor és mi, de meg fog történni. Az az este az egész életedet meg fogja változtatni, és nem szeretném, ha meghoznál egy rossz döntést, amit a jelen állás szerint meghoztál - Nem tudtam, mennyire érthetően fogalmazok, de azt nem mondhattam neki, hogy 1981. ősz végén meg fog halni a legjobb barátja, ő pedig tömeggyilkossá válik az árulás után. - Ha addig nem találkozunk, tudni fogod, hogy arról az éjszakáról beszéltem és kérlek, jussak eszedbe, hogy jobban dönthess. Nagyon szépen megkérlek erre. Megteszed?
- Nem értem egészen pontosan, miről beszélsz, de igazad van, nem szabad megtudnom semmit a jövőmmel kapcsolatban, mert még nagyobb galibát okoznánk. Szóval megannyi kérdésem lenne, de csak annyit mondok, hogy igen. Megteszem, figyelni fogok, esküszöm neked - mosolygott.
Hosszúra nyúlt búcsúcsókunk után vetett rám még egy pillantást, majd elengedte a kezemet és felhajtotta a bájitalt... És eltűnt. Szám megremegett, szememet szúrták a könnyek, melyeket nem hagytam kicsordulni. Megszorítottam saját üvegcsémet, melyben a hozzá vezető utat biztosító ital volt, eltettem a zsebembe, és hátrahagytam a Szükség Szobáját, a mi kis titkunkat és az elmúlt éjszakát.

Legegyszerűbb megoldásnak a hazugság bizonyult, így az igazgatónak és Piton professzornak is azt mondtam, hogy elaludtam előző éjjel, ezért nem jelentem meg hatkor a pincében Pitonnál és az üstöknél. Természetesen megkaptam a hegyibeszédet Pitontól arról, milyen haszontalan, megbízhatatlan kis senki vagyok, de még így is azt éreztem, hogy megérte az előző éjjeli kihágás. Persze egy egész hétvégét kellett a pincében töltenem, a hétfő esti pucolást pótolva.

Egy hét sem telt el, mikor már javában folyt a készülés a vizsgákra, ezért a tanárok is dupla tempóra kapcsoltak az órákon, hogy idejében leadják az anyagot. Flitwick progesszornál úgy kellett jegyzetelnem, hogy már éreztem, Pennynek órákon keresztül kell majd masszíroznia a kezemet, hogy rendbe jöjjek. Februárban a régi bűbájokat vettük újra, hogy átismételjünk mindent a vizsgára, ugyanis az idei évi teljesítménytől függött, hogy milyen órákat vehetünk fel és miből készülhetünk a R.A.V.A.SZ vizsgákra az utolsó évünkben. Gondolni sem volt időm Sirius ajánlatára, miszerint a Roxfort után menjek vissza az ő jelenébe.
Kopogás törte meg Flitwick hangjának és a pennák sercegésének zaját, majd kinyílt az ajtó és McGalagony professzor dugta be a fejét.
- Elnézést, Flitwick professzor, elkérhetném egy kicsit Miss. Muñozt?
- Hogyne - intett az alacsony varázsló, én pedig mit sem értve az egészből felálltam, összeszedtem a cuccomat, és útnak indultam McGalagony felé, majd után.
- Professzorasszony, hova megyünk? - kérdeztem meg pár perc elteltével, ugyanis egyre jobban pánikba estem. Fogalmam sem volt, miért pont a Griffendél feje kísér, hova megyünk, és miért, így a háborús idők miatt talán jogos volt félelmem annak ellenére, hogy a Roxfortnál sokkal biztonságosabb helyet elképzelni sem tudtam volna.
- Egy auror keresi magát, azt mondta bizalmas ügyben jött a szülei miatt - felelte rám sem nézve, s rendületlenül haladtunk tovább. Megfagyott bennem a vér.
- Ugye minden rendben van velük? Ugye jól vannak? Mi történt? - szakadt ki belőlem a kérdés azonnal, s majdnem ott helyben elsírtam magamat. Ekkor ébredtem csak rá, mennyire fontosak nekem és hogy nem akarom őket hátrahagyni.
- Nem árult el semmit, Miss. Muñoz, szóval ne engem faggasson - ripakodott rám, majd megállt egy terem ajtajánál és intett, hogy innen egyedül kell mennem.

Lassan benyitottam. Bent nekem háttal állt egy magas férfi. Munkatalárját a mellette lévő asztalra fektette, fehér inget viselt fekete mellénnyel és nadrággal. Elegánsnak tűnt, amit csak megerősített tarkóján összefogott, sötét haja, mely apró copfként lógott nyakára.
- Jó napot... - szóltam félénken, miközben közelebb léptem.
- Jó napot? - horkantott fel, és megfordult. - Hát, már fel sem ismersz, Gemma?
- Sirius! - sikkantottam fel hitetlenkedve, és nem tudtam megállni, hogy ne ugorjak a nyakába, így futva ugrottam rá. - Te... Hogy... Élsz... És itt vagy... És te vagy... És...
Nem tudtam fékezni magam, megkönnyebbülésemben zokogásban tört ki. Az évek során izmosabb és erősebb lett, így szinte eltűntem ölelő karjaiban.
Szívem majd' kiugrott a helyéről, majd mikor végül valamennyire sikerült lenyugodnom, elhúzódtam tőle, hogy ránézhessem. Negyvenes évei felé közeledve ugyan fogott rajta az idő, mégis helyes maradt. Könnyem ugyan még mindig folyt, de a mosolygást nem tudtam megállni.
- Jól áll a szakáll - jegyeztem meg nevetve.
- Ugye? - kérdezte, és barna, rendezett arcszőrzetéhez nyúlt, hogy megpödörhesse, én pedig csak kacagni tudtam. - Szexi, mi?
- Nagyon - bólintottam még mindig nevetve. - De hogyan kerülsz te ide? - kérdeztem még mindig hitetlenkedve, s újból végignézve rajta.
- Most a minisztériumi aurorok között dolgozom, és arra hivatkoztam, hogy a Muñoz család lányát tájékoztatnom kell a fejleményekről.
- De akkor a szüleim jól vannak? - néztem szürke szemeibe félve.
- Természetesen - mosolyogva bólintott, ami miatt nagy kő gördült le a szívemről. Megköszörülte a torkát, majd komoly arccal felült mellém az egyik asztalra. - Mikor húsz éve itt voltam nálad 1997-ben, ugye arról beszéltél, mikor James és Lily meghalt?
- Igen - feleltem halkan.
- Most már elmondod, mi volt?
- Nem tudok én sem semmi pontosat, nagy a káosz a történetben, de valami olyasmi, hogy te árultad el Potteréket Tudjukkinek és erre Peter Pettigrew rájött, ezért egy muglikkal teli utcán felrobbantottad. Hírhedt tömeggyilkos voltál, aki évekig az Azkabanban sínylődött, míg meg nem szökött onnan, de... Tavaly meghaltál egy minisztériumi harc során... - fejeztem be halkan azt a verziót, amit én ismertem. Hallottam egyszer Harry Pottert a barátaival beszélgetni, és abból azt vettem ki, hogy ő tartja a kapcsolatot Siriusszal. Viszont egy tömeggyilkost nem tudtam elképzelni szerető keresztapaként.
- Azt a... - ámult el, s meg kellett támaszkodnia egy pillanatra. - Köszönöm - nézett rám. - Hogy szóltál.
- És végül, hogyan történtek a dolgok? Tudod, nem igazán van okom érintkezni a külvilággal, így nem tudok semmit - magyaráztam.
- Hát... - kezdte lassan, visszaemlékezve arra a borzasztó estére. - Mikor tudomást szereztünk a jóslatról, mely megjövendölte Harry Potter érkezését, hatalmát és erejét, miszerint csak ő győzheti le Voldemortot, elrejtettük Lilyt és Jamest. Fidelius bűbájt bocsájtottunk rájuk és a házukra, aminek titokgazdája Peter lett. Azt hittem először, erre az estére gondoltál, így végigpörgettem a lehetséges forgatókönyveket. Engem akartak titokgazdának, de tudtam, hogy hármasunkból először engem környékezne meg Voldemort, mert én vagyok a legerősebb James mellett. Ha ez bekövetkezett volna, nem hagytam volna magam megtörni, így inkább meghaltam volna. De ha meghalok, a bűbáj érvényét veszti, megsemmisül, így nem lehettem én a titokgazda. Peterre esett a választásunk végül az én javaslatomra. Egyik este balsejtelmem támadt, így átmentem Peterhez, aki nem volt otthon. Fel volt dúlva a lakása, így tudtam, hogy baj van. Potterékhez mentem, ahol holtan találtam mindkettejüket, Harry pedig megsérült - grimaszolt, ahogy emlékei között járkált, én pedig összeszorult szívvel hallgattam a történetet. Soha nem mesélte még el senki, mi is volt akkor éjjel egészen pontosan. - Akkor már tisztán láttam, hogy erre az éjszakára gondoltál, hiszen mérhetetlen dühöt és bosszúvágyat éreztem. Meg akartam ölni Voldemortot. Aztán megjött Hagrid, hogy elvigye Harryt. Nem akartam neki adni, de végül beláttam, hogy egy tanuló auror mellett nem lehetett volna biztonságban egyedül, aki ezzel a halálesettel ráadásul a társadalom reflektorfényébe kerül. Odaadtam neki, és átadtam magam a gyásznak. Legszívesebben felkerestelek volna, melletted reméltem vigaszt, de emlékeztetnem kellett magamat, hogy ekkor te még csak fél éves voltál, így maradtam ott a romoknál, míg meg nem érkeztek az aurorok. Mindent elmondtam nekik, hogy ki volt a titokgazda, hogyan találta rájuk és most hol van a gyerek. Pár nappal később előkerült Peter és kiderült, hogy nem halt meg, hanem elárult a barátait. A neked tett ígéretre emlékeztetve magamat nem léptem közben, így életben maradt és az Azkabanba került, még ma is ott van, ugyanis elárultam, hogy animágus, így szigorúan őrzik és patkány képében sem tud elszökni.

- Nagyon sajnálom, ami történt veled, veletek. Tényleg, elmondhatatlanul, de nagyon örülök, hogy más irányt vett az életed, és életben vagy.