Kötelék //BEFEJEZETT//

2. Fejezet: A bájital

Sziasztok! Ezúttal egy jóval hosszabb fejezetet hoztam Nektek, melyben felgyorsulnak az események. Remélem, tetszeni fog, jó olvasást kívánok hozzá, és várom a véleményeket, kommenteket szeretettel.
Love ya :*

Attól a naptól kezdve a szabadidőm száz százalékát a könyvtárban töltöttem a napló és húsz évvel ezelőtti könyvek, újságok társaságában. Egyre jobban megismertem a Tekergőket, McGalagony professzor húsz évvel ezelőtti énjét, a fiatalosan viselkedő Dumbledore professzort, és ami a legfurcsább volt: olvastam a fiatal, iskolás Perselus Pitonról, aki a jelenben megkeserítette minden diáktársam életét az enyémmel együtt. Kezdtem megérteni, Piton miért is lett olyan mogorva, és miért utál mindenkit olyan elszántan. Valószínűleg nem az iskolás éveit végigkísérő gúny miatt, bár ez is nagyban hozzájárulhatott a dologhoz, azonban volt valami más is a háttérben, ami nem derült ki, hiszen a napló írója távol állt bájitaltan professzoromtól. Éreztem, hogy van valami, kellett lennie valaminek!

Olvastam James Potter őrült szerelméről, mely egyre csak erősödött az évek folyamán Lily Evans iránt, de mindig viszonzatlan maradt - legalábbis amennyire ők tudták, hiszen a jelenben mindenki ismeri Harry Potter családfáját, s tudja, hogy Harry édesanyja Lily volt -, valamint arról, ami éltette Jamest: a kviddicsről és a csapatáról, a csapatról, melynek Sirius Black is a tagja volt terelőként. Black roxfortos évei alatt igazi nőcsábász volt, minden szoknya alá bekukkantott legalább egyszer, de rövid időn belül ki is húzta a fejét onnan. Ahogy szaporodtak a kiolvasott oldalak száma, úgy nőtt az elcsábított diáklányok listája is. De megtudtam például, milyen mélységes, testvéri szeretet és elkötelezettség fűzi őt a Tekergők minden tagjához, bármit képes lett volna megtenni értük, s azt is megtudtam, mennyire nem vette komolyan az iskolát. Lupin mérhetetlenül okos, fegyelmezett és jóindulatú volt, de mindeközben vérfarkas is, melynek komolyságát és a miatta érzett borzalmakat csínyekkel, poénkodással fedte el, így tudta Potter és Black magával rántani őt is büntetőmunkákra. Peter Pettigrew csendes, visszahúzódó fiúcska volt, aki kiskutyaként loholt a trió nyakában, de leginkább Blackre nézett fel, követte mindenhova, mindenen át és ezért sokszor bajba került. Úgy éreztem, Pettigrew kilógott hármójuk közül, valahogy más volt a többieknél, mint egy felesleges fogaskerék a szerkezetben.

Már elmúlt a Karácsony is, a Szilveszter pedig vészesen közeledett, mikor egy olyan bejegyzésre bukkantam a füzetkében, ami megváltoztatott mindent. Ekkor fogant meg bennem a furcsa terv, mely azután kitöltötte elmém minden zugát.

1977. január 13.

  Minden erőmmel azon vagyok, hogy felkészüljek a tanév végi vizsgákra, s ez alól Lumpsluck professzor bájitaltan órája sem kivétel, ahol a tanár úr felkért még egy bájitaltan versenyre is. Először nem akartam elvállalni, hiszen ha heti többször ezzel foglalkozom, nem lesz időm a többi tárgyból felkészülni vizsgára, de még az órai teljesítési szintet is megkérdőjeleztem. Végül mégis beleegyeztem, mert rájöttem, hogy a versenyre való készülés, főzés is csak a vizsgán való szereplésemet és tudásom nagyságát segíti, fejleszti. Társamnak Shawn Abbott-ot kaptam, aki a legtehetségesebb hugrabugos bájitalkészítő, valamint Pitont a mardekárból és Henrik Davies a hollóhátból. Lumpsluck úgy gondolta, mivel négy fős csapatra lesz szükség, miért ne lehetne a négy ház tagjai közül kiválasztani a legjobbakat. Nem értek egyet döntésével, ami a Griffendél képviseletét illeti, hiszen Lily Evans sokkalta tehetségesebb bájitaltanból, mint én, de valamiért mégis rám esett a választása, és ebből nem engedett.
  Először így öten két napja ültünk össze, mikor is a tanár bejelentette, melyik bájitalt fogjuk elkészíteni. Különös, latin neve volt a főzetnek, melyről még soha nem hallottam: Saeclire. Hosszas magyarázás után tudtam csak kivenni a névből, hogy két szót olvasztott össze az elkészítő, s valamiféle időbeli ugrást jelent a kifejezés. Ezt a bájitalt kell elkészítenünk négyünknek két hónap alatt.
  Kíváncsi leszek, mennyire vagyok képes helytállni minden téren, és hogy mi lesz a versennyel. A téma, a kihívás annyira megbabonázott, szinte bekebelezett, hogy nem is tudok már másra gondolni, csak arra, mi mindenre lehet használni ezt a tudást és erőt, melyet a főzet adhat.

A gondolatmenet alá Lupin lejegyzetelte a főzethez kellő alapanyagokat, majd a receptet is, mintha csak begyakorolná, hogy elég jól tudja. Lassan végigvezettem tekintetemet az egymás alá pingált szavakon, s fejben már kezdett összeállni, mit s hogyan kellene csinálni a helyes kivitelezéshez. Akarva-akaratlanul elkezdtem fejben megfőzni a bájitalt, s innentől kezdve nem csoda, hogy nem tudtam megállni, hogy tettekre váltsam gondolataimat.

* * *

Így történt hát, hogy székhelyemet áttelepítettem a könyvtárból egy üres kis terembe, ahova összevadásztam mindent, ami kellett. Az asztalokat a falhoz toltam, s csak egyet hagytam a helyiség közepén, amire felállítottam egy üstöt, illetve felsorakoztattam a szükséges hozzávalókat. A függönyöket behúztam, nehogy belásson valaki, az ajtót pedig védővarázslatokkal lezártam, nehogy valaki rajtakapjon, s fáklyákat gyújtottam. Követtem Lupin receptjét, éjt nappallá téve főztem, felügyeltem az üstöt, s ha éppen egyiket sem csináltam, a fiú naplóját olvastam tovább.
Egyre közelebb éreztem magam a Tekergőkhöz, a húsz évvel ezelőtti helyzethez és világhoz, ahogy Lupin mindent leírt. S egyre csak az motoszkált a fejemben, mennyire irigy vagyok egy nyugodtabb, letisztultabb, felhőtlenebb világra, melyben nem áll a varázslótársadalom a háború küszöbén.
Elszántan ügyeltem a főzetre, mindennek pontosan utána jártam és lemásoltam, nehogy elvesszen a tudás, a helyiségbeli táblára írtam a receptet és számításokat, melyek megadták a megfelelő adatokat a sikeres bájitalhoz. Mivel nekem Lupin már lejegyzetelt minden zsákutcát és tapasztalatot, és a főzetnek nem kellett sokat állnia, így nem volt szükségem két hónapra ahhoz, hogy végezzek vele.

1997. január 4., vasárnap, este háromnegyed tizenegy

  Megérkeztek a téli szünetről a többiek, már hallom, ahogy zeng a kastély tőlük, de én még mindig itt gubbasztok a kis termemben, melyet azóta sem fedeztek fel szerencsére. Már a végénél járok, már csak pár kavarás, és elkészül a bájital, mellyel időugrást végezhetek. Nem tudom, mennyire készültem fel erre, de azt tudom, hogy nem ülhetek tétlenül, miközben a Sötét Nagyúr visszatért, tömegesen mészárolja az embereket, mindenki retteg és kezd egyre kilátástalanabb lenni a helyzet. Nem leszek világmegváltó, tudom, talán kicsit önző is vagyok, amiért visszamenekülök a múltba azért, hogy megismerhessem a nyugalom fogalmát, de elterveztem, hogy ha sikerrel járok, megkeresem az ottan Dumbledore professzort és figyelmeztetem az események súlyosságára és felgyorsulására. Egyre csak ezen zakatol az agyam. Rossz időben születtem, nem vagyok idevaló.

Ugyanaznap, éjfél.

  Elkészült. Minden készen áll ahhoz, hogy megigyam a főzetet. Ha valami rosszul sülne el, ebbe a naplóba mindent leírtam. Nincs más mondanivalóm, viszlát 1997!

Letettem a pennát és a füzetet, majd hevesen dobogó szívvel ujjaim közé vettem a fiolát, melyben a sötétzöld kotyvalék várta, hogy felhajtsam.
- Hát... Hajrá - mondtam magamnak, majd mintha csak koccintanék, felemeltem az üvegcsét, számhoz emeltem és összeszorított szemmel felhajtottam az egészet.

Ahogy lenyeltem a kissé sűrűbb italt, éreztem, ahogy végigmarja a számat és a nyelőcsövemet, majd szétterjed egész testemben, égető forróságot hagyva maga után. Ahogy izmaim összerándultak, kiesett kezemből a fiola és vérem zúgásától fülemben, még jól hallottam, ahogy széttörik a padlón.
Mikor kezdett alábbhagyni a fájdalom, s szívem őrült ritmusa is lassult, megkíséreltem kinyitni a szememet. A terem olyan volt, mint mielőtt rátaláltam. A padok és a székek a helyükön álltak, a tábla üres volt, s az ablakon besütött a telihold fénye. Ujjaim görcsösen szorították az előttem lévő szék támláját, majd hirtelen ijedtemben el is engedtem, ahogy meghallottam a birtokot betöltő keserves vonyítást.

- Vérfarkas - ismertem fel a hangot, az ablakhoz sétáltam, s ahogy megláttam a Tiltott Rengeteget, majd a benne eltűnő szarvast, belém hasított a felismerés. - Sikerült...