Kötelék //BEFEJEZETT//

3. Fejezet: Első találkozás

Sziasztok! Ha jön az ihlet, nincs mit tenni. Megtarthattam volna magamnak egy kicsit a fejezetet, de hát, ha beteg az ember, megesik a szíve egy kicsit az olvasókon. Igen, még az én kegyetlen jégszívem is :D
Szóval, itt is van az új fejezet, remélem, tetszik Nektek.
Várom a kommenteket szeretettel és jó olvasást kívánok!
Love ya :

A fejem zúgott még az időugrástól, kicsit szédültem is, de határozott léptekkel haladtam előre. Nem tudtam, merre is megyek valójában, csak éreztem, hogy hívogat a világ, hogy felfedezzem. Ismerős folyosókon baktattam végig, míg a bejárati csarnokhoz nem értem. Bele sem gondolva, mit csinálok, kiléptem a holdfénnyel bevilágított birtokra. Hideg volt, határozottan hideg volt, így taláromat szorosan begombolva tűrtem, ahogy az éjszakai jeges szellő keresztül fúj rajtam. Mikor felnéztem a kastélyra, ugyanazt láttam, mint pár órával azelőtt, mégis úgy gyönyörködtem benne, mintha először állnék előtte.

- Hát, te mit csinálsz itt kint? - jelent meg előttem hirtelen egy korombeli fiú. Sötét volt, de barna, hullámos haját és szürkén csillogó szemeit így is jól ki tudtam venni, majd' egy egész fejjel magasabb volt nálam. Hangja kissé aggódó-arrogáns.
- Ezt kérdezhetném én is tőled - feleltem reflexszerűen, s összefontam karjaimat magam előtt.
- De nem te kérdezted elsőként végül, hanem én - válaszolta a srác, mire én csak felvontam a szemöldökömet. Mégis ki ez és mit képzel magáról? Nem várta meg, amíg visszavágok, átkarolt és határozott mozdulatokkal a kastély felé kezdett terelni. - Na, jól van, ideje visszamenni a hálókörletbe - húzta félmosolyra száját, majd a nyakkendőmre pillantott. - Kis hollóhátas.
- Eressz el - tértem magamhoz hirtelen és kibújtam karjai alól. - Te csak ne mondd meg, mit csináljak.
- Hidd el, jobban jársz - fonta össze karjait ő is dacosan.
- Oh, igazán? - eredt meg a nyelvem. - Te pedig hidd el, hogy többet tudok nálad mindenről és mindenkiről - csúszott ki a számon.

Kérdő arcát látva tudtam, hogy már éppen válaszolt volna, mikor vérfagyasztó üvöltés töltötte be az udvart. Mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket, majd eszeveszett rohanásba kezdtünk vissza a biztonságos Roxfort felé. Nem messze tőlünk, teljes sebességet bevetve egy nyáladzó, fogát kivillantó vérfarkas rohant felénk. A mellettem álló fiú ijedten rám nézett, majd karomat megragadva kezdett futni a kastély biztonságot adó falai közé. Nekem se kellett több, pontosan tudtam, mibe kevertem magam azzal, hogy telihold idején kimerészkedtem a birtokra 1977-ben, mikor egy vérfarkas is megbújt a tanulók között. Úgy, hogy ezzel tisztában voltam. Annyira elragadott az időugrás miatti siker és a húsz évvel korábbi éjszaka varázsa, hogy megfeledkeztem a napló írójáról.
Minden erőmet bevetettem, hogy eliszkoljak a fenevad elől, aki valójában a majdnem ártatlan Remus Lupint rejtette, s szorította ki tudatából, s akinek nyomában egy szarvas nyargalt hihetetlen sebességgel, hogy megelőzze a tragédiát. Kialakult csőlátásom, ahogy közeledni kezdtünk a kapu felé, s még a hangos csattanásra sem néztem hátra.

Csak mikor már lihegve támaszkodtam térdemen, akkor tudatosult bennem, hogy mi is történt. Visszaidéztem a naplóból megjegyzetteket, s tudtam, a szarvas évfolyamtársam, Harry Potter édesapja volt, James. Ha viszont Lupin és Potter kint voltak, Pettigrewnek is ott kellett lenni, csupán apró termete miatt nem láttam a patkányt, a kutya viszont jól észrevehető lett volna, és Black egy átváltozásnál sem hagyta magára egyik legjobb barátját. Szóval goromba menekülőtársam nem lehetett más, mint a híres-hírhedt Sirius Black. Már egészen más szemmel néztem a fiúra, aki a kint hatalmas csatát vívó, s előbb felbukott szarvast és vérfarkast kémlelte egy számukra rejtett szögből. Csak akkor fordult felém, mikor a kinti hangok eltávolodtak - valószínűleg visszavetették magukat a Rengetegbe.

- Neked teljesen elment az eszed? - robbant ki belőle a kérdés még mielőtt átgondolhatta volna. Egészen biztosan nem akarta feltenni ezt a kérdést, hiszen gyanúba keveredhet hogy köze van a vérfarkashoz. Ha maga miatt nem is, de Lupin miatt biztosan tartotta a száját. Két választásom volt. Tettethettem a hülyét, vagy elárulhattam, hogy nem igazán vagyok idevalósi. Az elsővel az volt a baj, hogy soha nem tudtam jól hazudni, a másodikkal pedig az, hogy valószínűleg amit tettem, illegális - nem mintha animágussá válni nem lenne az -, és hamar kiderülne, vagy épp bolondnak nézne. Ekkor ébredtem rá, hogy valójában nem gondoltam át, mi lesz, ha tényleg sikerrel járok, és idekerülök 1977-be. Végül nem feleltem. Le kellett nyelnem visszavágásomat, amiről azt se tudtam, tulajdonképpen micsoda, hiszen erre nem tudtam, mit felelhetnék. Éppen most utaztam vissza az időben 20 évet, szerintem nem ment el az eszem.
- Pf, pont te kérdezed ezt? - prüszköltem halkan, s azt kívántam, ez bár gondolatban történt volna csak. Én tudtam, hogy ezt azért mondtam, mert már ismerem a jelen pillanathoz képesti jövőt, amiben a barátai ellen fordul, s áruló tömeggyilkossá válik, majd a szó szoros értelmében kacarászva vonul Azkabanba. De persze ő ezt - még - nem tudhatta.
- Hogy mondtad? - húzta össze a szemét és csípőre tett kézzel előrébb dőlt. A köztük lévő ellentétet elnézve egészen viccesen hatott, hogy ekkor pont úgy nézett ki és olyan benyomást keltett, mint Piton professzor, mikor az asztalod fölé magasodik bájitaltanon és kérdőre von. - Tulajdonképpen ki is vagy? Nem láttalak még itt - vetette a szememre. A naplóból nagyjából már ismertem a mások felé mutatott stílusát, így nem érintett meg különösebben hangneme, főleg úgy, hogy tudtam, tényleg nem láthatott még itt. De ő ezzel megint nem lehetett tisztában, így egyértelműen sértésnek szánta.
- Persze, hogy a nagy Sirius Black nincs tisztában olyannal, kik is a diáktársai, csak meghúzni tudja őket, meg fölényesen viselkedni, mintha csak magasabb rendű lenne. Hát, most jól vésd az eszedbe, szépfiú - szóltam félhangos, fenyegető hangon, melyről én sem tudtam, hogy képes vagyok kiadni vagy venni a bátorságot így beszélni valakivel. - Nem minden rólad szól és nem engedheted meg magadnak ezt a stílust, mert túl sokat tudok ahhoz, hogy faragatlan tuskóként viselkedhess.

Nem vártam válasz hirtelen kirohanásomra, melyet nem is akartam megejteni, nehogy túl sokat mondjak, inkább sarkon fordultam és bevetettem magam a Roxfort jól ismert folyosóira. És ő nem jött utánam.
Nem túl meglepő módon csak a Csillagvizsgáló toronyban álltam meg lihegve, itt éreztem ugyanis biztonságban magam. Álltam, felemelt fejjel vizslattam a csillagokat, és egyetlen dolog járta elmémben.
- Merlinre, Gemma, ezt nem gondoltad át rendesen...