Kötelék //BEFEJEZETT//

29. Fejezet: Ébredés

Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet, de mielőtt kellemes olvasást kívánnék, meg szeretném köszönni, hogy ilyen sok vote és megtekintés érkezett a történetre: most láttam csak, hogy már több, mint 3,5 ezer megtekintés gyűlt össze! Szóval köszi, srácok, szuperek vagytok nagyon!
Jó olvasást kívánok, és várom a kommenteket szeretettel!

Love ya :*

Sirius napokig az ébrenlét és a kóma között tengődött, alig beszélt és alig evett, látványosan egyre soványabb lett, és össze-vissza halandzsázott álmában. Nem mertem mellette aludni, nehogy baja legyen, illetve, hogy pihenni tudjon, így a gyerekszobában, a kislánnyal töltöttem az elkövetkezendő éjszakákat. Még mindig nem adtam neki nevet, úgy éreztem, egy ilyen horderejű döntést nem hozhatok meg nélküle. Nem voltam felkészülve egy gyerekre, mégis ösztönösen tudtam mit kell tennem, mikor sírt, tudtam, mikor kell megetetnem, ringatnom, pelenkát cserélni. Nem hittem volna, hogy így fog működni a dolog, azt hittem, hogy kétségbe fogok esni és szétomlok teljesen.
De nem így lett, összeszedtem magam, és ezért tudtam bizakodó lenni Sirius felépülésével kapcsolatban is. Pár nap után elkezdtem rendbe szedni a házat, kitakarítottam, és főzni kezdtem, s mivel ez idő alatt csak férjemre tudtam gondolni, az ő kedvenceit készítettem el.

Két hét is eltelt már, mikor egyik nap korán felébredtem, s mint mindig, most is Siriusszal hajdan közös szobánk felé indultam, amiben most egyedül pihent.
- Jó reggelt - szóltam, amint beléptem a helyiségben, de választ nem reméltem. Leheletnyire nyitva hagytam az ajtót, s csak utána fordultam az ágy felé. Először az ablakokhoz mentem, hogy elhúzzam a függönyöket, s így beáradt a késő őszi, halovány napsugár, mely utat tudott törni a szürke felhők között.
- Szia - ütötte meg a fülemet a halk, erőtlen suttogás. Azonnal mellé telepedtem az ágyra, s egyszerűen csak nem bírtam abbahagyni a mosolygást. Két hét után először tudtam őszintén, boldogan mosolyogni.
- Szia - feleltem, s csípője mellett ülve, ölembe húztam kezét, úgy szorítottam. - Hogy érzed magad?
- Kicsit jobban... azt hiszem - nyögte nehezen, de még ennek is örültem. Az elmúlt hetekben egyáltalán nem kommunikált szavak formájában, így tényleg jobban lehetett.
- Fáj valami? - tettem fel azonnal a következő kérdést.
- Most épp... nem.
- Ennek örülök - mosolyogtam őszintén, de aztán arckifejezését látva elkomorodtam. Láttam rajta, hogy lázasan töpreng valamin. - Mire emlékszel?
- Öhm... Az utolsó emlékem, hogy megjelenik Dumbledore... - kezdte, de ezzel fel is idézhette a borzalmas eseményeket, mert arca fájdalmas grimaszba torzult. - Merlinre! - kapta szabad kezét szája elé, miközben szemeiben könnyek gyűltek, másik kezével pedig erősen enyémet szorította. Fájt, ahogy minden erejét bevetve fogott, de akkor egyáltalán nem érdekelt. - James ugye...?
- Sajnálom...
Magához szorítva zokogott, az én könnyeim viszont az elmúlt két hét éjszakái alatt elapadtak. Igen, torkomat fojtogatta a sírás, gyomrom szinte fájt, annyira rám telepedett újra a keserűség, de könnyeim már nem voltak, így némán öleltem férjemet, akiben csak most tudatosult legjobb barátja elvesztése.

Mikor azonban elengedett, vörösre sírt szemeivel végigmért. Tudtam, mire gondol.
- És... A kicsi...? - tekintete hasamon állapodott meg, ami egyértelműen nem egy terhes nőé volt, s láttam rajta, hogy ismét a legrosszabbat feltételezi.
- Nyugalom - simítottam meg arcát ismét mosolyogva. - Minden a legnagyobb rendben.
Miután pihenésre intettem Siriust, elhagyva a szobát a kislányhoz igyekeztem, akit szerencsére ébren találtam kiságyában. Óvatosan felnyaláboltam, s visszatértem a hálószobába férjemhez, aki ismét könnyekbe tört ki, mikor meglátta, ahogy gyermekünkkel karomban lépek be.
- Merlinre... - suttogta, ahogy befeküdtem mellé az ágyba, és gyengéden felé emeltem a kisbabát, hogy karjaiban tarthassa ő is.

Vannak pillanatok, amikor megáll az idő. Nem forog a Föld. És nincsenek kérdések, amik tűzként emésztik fel a lelkünket. Egy pillanatra az egész életünk értelmet nyer, és csak úszunk a semmiben. Eltűnnek a rossz emlékek. Minden szorongató érzés tovaszáll, és felváltja a boldogság. Ez is egy ilyen pillanat volt, mikor ismét úgy tűnt, hogy teljes lehet az életem. Mert a boldogság egyetlen pillanat, egy érintés, egy szó, egy mosoly, egy szempillantás. A boldogságot nem megtalálni kell, hanem felismerni, hogy képesek vagyunk boldogok lenni, bármilyen nehézségek közt is vezet az utunk.
Nem hiszek a csodákban, csak a véletlenekben; az én sorsomban is nagy szerepet játszottak. Hiszek a statisztikai szabályban: a leggyakrabban azok az események történnek meg, amelyeknek nagy a valószínűsége, de néha olyasmi is történik, ami teljességgel valószínűtlen, és az ilyen eseményeket a kis okok közrejátszása idézi elő, s talán ezek a legszebbek az életben.
A pár év alatt, amit Siriusszal töltöttem eddig, megtanultam, hogy csodák nincsenek, de ha az a bizonyos véletlen bekövetkezett, már csak rajtad múlik, mit kezdesz vele, és ez határozza meg az egész élményt.