Kötelék //BEFEJEZETT//

6. Fejezet: Egy kis haladék

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, remélem, tetszeni fog Nektek. Jó olvasást kívánok, és ha ezzel megvagytok, várom a kommenteket, véleményeket a bejegyzés alatt.
Love ya :*

Némán baktattunk a folyosón, Dumbledore professzor és én, s igyekeztem nem pánikba esni. Ugyan az idős professzor egy csöpp jelét sem mutatta annak, hogy bajban lennék vagy haragudna rám, tudtam jól, hogy óriási hibát követtem. Annak esélye, hogy ezt szárazon megúszom, talán egyenlő volt a nullával.

Az 1997-ből már oly ismerős kőszobor előtt álltunk meg, majd az igazgató elmormogta a jelszót, s mi bebocsátást nyertünk az idős professzor irodájába. A saját jelenemben még egyetlen egy alkalommal sem jártam a helyiségben, így nem tudtam volna összehasonlítani az akkori és a mostani látványt, de így is eléggé ledöbbentem. A vártnál jóval nagyobb, szinte lakrész méretű teremben voltunk, melynek udvarra néző falát a padlótól egészen a plafonig ablak alkotta - ami azért egy picit megmagyarázta, honnan tud az igazgató olyan sok mindent az iskola tanulóiról, bár a falak közötti titkok megfejtésére nem találtam még magyarázatot. A terem azon részén, ahol én álltam, számos szekrény és más bútor helyezkedett el, középen pedig szinte ketté választva az irodát, pár lépcsőfokon kellett fellépnem, hogy az íróasztalhoz és a majdhogynem trónszerű ülőalkalmatossághoz érhessek, s egy egyszerű faszéken helyet foglalhassak az igazgatóval szemben.

- Nos, Gemma - fonta össze ujjait orra előtt a férfi, miközben az elegáns gravírozással díszített asztalon könyökölt. - Először is elárulhatnád, mit is keresel itt pontosan.
- Dumbledore professzor, honnan tudja, hogy nem vagyok idevaló? - csusszant ki számon a kérdés válaszadás helyett.
- Ugyan már, kedvesem - legyintett, mintha a felbukkanásom észlelése teljesen hétköznapi képesség lenne. - Nem lennék iskolaigazgató, ha ilyen dolgok elkerülnék a figyelmemet.
  Mivel nem feleltem, csak kérdőn felszaladt szemöldökkel néztem farkasszemet vele - merészen -, így aztán nagyot sóhajtott, szakálla és bajsza alatt gyermeki mosoly jelent meg, s folytatta.
- Igazad van, valójában az 1997-es énem küldött nekem levelet csínytevésedről, miután a bájitaltan tanárod rátalált a teremben hagyott felszerelésedre, s könnyedén kiderítette, hogy mi is történhetett.
- Piton professzor buktatott le? - döbbentem le, s csak miután a szavak elhagyták a számat, akkor jöttem rá, mekkora hibát vétettem.
- Piton professzor? - ráncolta szemöldökét a férfi, s mérlegelte a hallottakat. - Ezt talán nem kellett volna megtudnom.
Teljes mértékben igaza volt, nekem is ez volt az első gondolatom, miközben ijedten szám elé kaptam kezeimet. Semmit nem árulhattam el a jövővel kapcsolatban senkinek, még magának a hatalmas Albus Dumbledore professzornak sem, hiszen ez még jobban felboríthatja az egyensúlyt.
- Bassza meg! - hagyta el számat a következő mondat meggondolatlanul.
- Nyugodj meg, kérlek - somolygott a professzor. - Végy egy mély levegőt, s kezdjük szépen az elejéről úgy, hogy megfontolod, mit is mondasz. Ne feledd, nem tudhatok semmilyen konkrét névről vagy fontos eseményről, akkor sem, ha az engem érint személyesen. És ez mindenki másra is érvényes a kastélyban, illetve Roxmortsban, megértetted?
- Igen, professzor úr - fújtam ki a levegőt számon, hogy kiürítsem elmémet, s összeszedjem magam.

- Remek - egyenesedett fel, s egy kisebb kosárkát emelt fel maga mellől az egyik fiókból, hogy felém nyújtsa. - Citromport?
- Kérek - vontam vállat, s elvettem egy tasakot a fonott kosárból, s miután felbontottam, beszéd közben nyammogni kezdtem a finomságot. Feloldódtam kissé, miután egyértelművé vált számomra, hogy Dumbledore nem tettetett kedvességet és nem szándékozik leharapni a fejemet sem. - Szóval az úgy volt, hogy karácsonykor a kastélyban maradtam, és a Csillagvizsgáló toronyban találtam egy naplót...
  Mindent elmeséltem az öregnek attól a végzetes éjszakától kezdve, mikor is ráleltem az egyik Tekergő naplójára. Természetesen a fiúk animágus alakjáról nem szóltam semmit, sem arról, mit történik velük a jövőben - szigorúan ragaszkodtam a fő cselekményszálhoz, vagyis ahhoz, ahogyan kutattam és elhatároztam, hogy elkészítem a bájitalt. Hihetetlen volt visszagondolni, hogy ez már jó pár nappal ezelőtt, egy másik időben történt, és hogy mi mindent láttam azóta, ami ugyanolyan valóságos volt, mint a saját időm.
- Értem - gondolkozott el beszélgetőpartnerem egy pillanatra, majd határozott bólintással döntött. - Rendben, akkor kiadom a főzet elkészítését a bájitaltan professzorunknak, hogy hazamehess.
- És addig...? - kérdeztem félénken, miután a szemetesbe hajítottam az üres citromporos tasakot. Mivel a minimális nyugalmon kívül nem ütköztem semmi érdekesbe, beletörődtem, hogy visszatérek a saját jelenembe, de reméltem, hogy a bájital elkészítésének hosszadalmas folyamata alatt nem egy szobában kell kuksolnom.
- Arra kérlek, hogy addig is tartsd a szád a valóságról, és ha ezt megteszed, az iskola szabályai keretein belül élheted életed, míg haza nem térhetsz. A tanítás alatt itt leszel az irodámban, és pótolod a 1997-es lemaradásodat, illetve haladsz a tananyaggal, majd a szünetet a többiekkel töltheted. Nyilván megérheted, hogy nem kelthetsz feltűnést azzal, hogy órára kezdesz járni, hiszen a háztársak kiszúrnák az idegent. És nem szeretnénk, ha egy idegen lányról szóló pletyka szárnyra kapna az iskolában, nem igaz?
- De - bólogattam reagálva a nyilvánvalóan költőinek szánt kérdésre.
- Helyes - mosolygott. - Most pedig menj a könyvtárba, és kölcsönözd ki az összes tankönyvet, amire szükséged lesz. És ne csalj, ismerem a követelményeket - kacsintott, de egészen biztos voltam benne, hogy amint kilépek az irodából, ellepi majd arcát a gondterhelt grimasz. 

A folyosón lépdelve vettem észre, hogy lassacskán a tanulók közül pár régi motoros már visszatért Roxmortsból, s a kastély hűvös folyosói kezdtek újra megtelni élettel.
Örültem, hogy hazatérhetek, de annak még jobban, hogy előtte szemügyre vehetem kicsit 1977-et.
- Szép napot, idegen - hallottam meg hirtelen egy ismerősen csengő hangot, s egy pillanat erejéig, míg nem tudtam, kihez is tartozik, fel sem fogtam, hogy hozzám beszél az illető. - Kis hollóhátas, hát a füleden ülsz?
- Bocs, nem vettelek észre - sóhajtottam halvány mosollyal, ahogy Sirius Black mellém ért. Nem is olyan régen találkoztunk először, s alig töltöttünk el az időt közösen, már most előre tudtam, hogy egy darabig nem lesz nyugtom a fiútól.