Kötelék //BEFEJEZETT//

4. Fejezet: Pióca

Sziasztok! Hosszú idő után meghoztam a következő fejezetet. Bár se nem hosszú, se nem túl izgalmas, remélem tetszeni fog Nektek.
Jó olvasást kívánok és várom utána kommenteket véleményeket :)

Love ya :*

Az éjszaka további részét egyedül töltöttem a Csillagvizsgálóban, miután varázsoltam magamnak egy kis kényelmet. Alig aludtam valamit, és amíg fent voltam, azon kattogott az agyam, hogy vajon mit kéne tennem. Ha megpróbálnék beolvadni a diákok közé, észrevennének, hiszen a Roxfort tanulói mindig összetartó közösség volt, és az osztály, vagy ha ők nem is, de a ház tagja észrevennék a az idegent. A másik lehetőség az, hogy leszököm Roxmorsba és új ruhákat vásárolok, de akkor pedig amiatt vennének észre.

Újra és újra elnyomott az álom, míg fel nem kelt a nap. Hevesen dobogó szívvel, nyakkendőmmel a nyakamban indultam el a lefelé vezető lépcsősoron, hogy belevessem magam a diáktömegbe, aminek hangját már fent a toronyban is egészen jól hallottam. Határozott léptekkel haladtam a folyosón, leszegett fejjel, s behúzódtam egy félreeső, keskeny folyosóra, ahol senki nem járt, hogy megvárjam az óra kezdetét, majd észrevétlenül kiosonjak a kastélyból a kis falu felé.

- Tegnap vérfarkassal fogócskáztál, ma bújócskázol? - hallottam meg hirtelen egy hangot magam mögött a sötétben.
Úgy megijedtem, hogy kezemet szám elé kapva sikkantottam egy aprót, ugrottam egyet, s közben megpördültem a tengelyem körül. Nem csillapította heves szívverésemet, hogy Sirius Black állt mögöttem. Most, nappali fénynél jobban meg tudtam nézni őt magamnak. Emlékeztem rá, milyennek láttam a Reggeli Próféta címlapján. Hosszú haja csimbókokban lógott, azkabani, szürke rabruhát viselt, az olvasóra üvöltött, miközben úgy kellett visszafogni, és tisztán emlékszem a veszettségre, mely arcára kiült, s szemében csillogott. Ehhez képest most egy határozottan sármos fiatalember magasodott fölém, kacér félmosolyra húzta száját, s ahogy jobb kezével a falat támasztotta, mellén és bicepszén is feszült az ing alatt az izom. Szürke, még fiatalságtól csillogó szemeit egyenesen rám szegezte, sötétbarna, hullámos, vállig érő haja szinte tökéletesen állt neki. Ott voltam a hetvenes évek végén, mégis felfoghatatlannak tartottam, hogyan válhatott ebből az fiúból az a férfi...
- Követsz, vagy mi? - szóltam gyors torokköszörülés után, s élesen ránéztem. Nem volt ebben semmi cinkosság vagy vicc, az ő vigyora mégis töretlen maradt.
- Szeretnéd, hogy kövesselek? - lépett egyet felém, én pedig összeráncolt szemöldökkel hátráltam egyet.
- Undorító tudsz lenni, Black...
- Mondták már - felelt elégedetten, mintha csak valamiféle bókot hallott volna. - Szóval?
- Mi "szóval"? - ráncoltam szemöldökeimet
- Még nem feleltél a kérdésemre, hogy tulajdonképpen ki is vagy - idézte vissza tegnap esti összeszólalkozásunk egyik mondatát.
- Nem mindegy az neked? - prüszköltem zavaromban, s igyekeztem kikerülni a válaszadást, hiszen elindultam a lebukás lejtője felé.
- Nem igazán - fonta össze melle előtt izmos karjait.
- Miért fontos ez ennyire? - kérdeztem, s féloldalasan elfordultam, hogy kilessek a folyosóra, ahol egyre jobban halkult a diákok zaja.
- Mert érdekel, és kész - felelte "logikusan", s amint ezt mondta, egy gyors mozdulattal elém került, s el is takarta a kilátást.
- Gemma - néztem rá fáradtan. Nem csak az éjszakai vergődés merített ki, de a híres-hírhedt Sirius Blacknek is olyan személyisége volt, hogy ezalatt a pár perces diskurzus alatt is elfáradtam tőle. Egy igazi energiavámpírral álltam szemben.
- Gemma...? - vitte fel a hangsúlyt jelezve, hogy egészen biztos benne, hogy van egy vezetéknevem is, amit ő tudni szeretne.
- Muñoz - sóhajtottam.
- Örvendek - nyújtott kezet mókásan. - Sirius Black - mutatkozott be ő is, bár mindkettőnknek egyértelmű volt, hogy én tudom, kicsoda ő. Azért kezet fogtam vele. Eddig bírtam kis mosoly nélkül a nevetséges szituációt, kénytelen kellettem elmosolyodni, mert már fájt az arcom. Nem is volt olyan borzasztó személyiség.
- Akkor most már utamra engedsz? - néztem rá kérlelőn, ugyanis ekkorra már kiötlöttem egy tervet.
- Hogy a viharba ne, hölgyem - állt félre ő is jókedvűen.

Reménykedtem benne, hogy magam mögött hagyhatom a rám akaszkodó fiút, de hamar kiderült, hogy mi ezt merőben máshogy gondoltuk, ugyanis jókedvűen követni kezdett a falu irányába.
- Nem kéne órára menned, Black? - kérdeztem felé se pillantva.
- Ezt kérdezhetném én is tőled, Muñoz - hallottam hangján, hogy vigyorog.

Így hát együtt folytattuk utunkat Roxmorts felé, ahol be kellett vetnem a "ruhamániás liba" formámat, hogy ne tűnjön furcsának, amiért - az ő szemében - iskola helyett lelopóztam a faluba új ruhákat venni. A tervem az volt, hogy a hétvégéig meghúzom magam Roxmortsban, aztán mikor a hétköznapok végével mindenki leveti besoroló nyakkendőjét, és órára se kell menniük, akkor visszatérek a kastély falai közé, hogy jobban körbenézzek. Ám ez nem volt egyszerű feladat, tekintve hogy piócaként a nyakamon lógott az ifjú Black.
Végül megelégedtem annyival, hogy a talárzsebembe rejtett pénzből vettem néhány ruhát, miután megszabadultam a nyakkendőmtől - ahogy Black is -, nehogy felismerjék, hogy tilosban járó tanulók vagyunk. Az Aranytalár Varázslódivat ruhaüzlet után betértünk a Mézesfalásba is, ami még 1997-ben is kedvelt boltnak számított, ahogy most, húsz évvel korábban, majd végül leültünk a Három Seprű kocsmában megpihenni.
Egész út alatt kérdésekkel bombázott potyautasom, hogy pontosan ki is lehetek, de mindig igyekeztem kitérni a pontos válasz elől, hiszen annyit egészen biztosan tudtam, hogy az idővel nem szabad játszani. Márpedig ahogy elkészültem a bájitallal, az idővel kezdtem játszani, viszont ha már "belecsöppentem ebbe", akkor óvatosan kell játszanom.