YOUTH |S.M. Befejezett

A szemtanú

Élvezem, hogy végre kijutottam a nagyi lakásának a falai közül. Ott minden lila, öreges és nyomasztó. Talán azért gondolom így, mert csak másodjára nála két napnál több időt. A szüleim küldtek el hozzá őszi szünetre, Torontóba.

Megdörren a teljesen beszürkült ég jelezve az eső közeledtét. Alatta szinte összeolvad a fák fakó ágaival, tökéletes kilátást nyújt a tizennyolcadik szülinapomra kapott fényképezőgépnek a kipróbálására. Ráadásul a közeledő vihar miatt nincs itt, az erdőben rajtam kívül egy lélek se. Kész kikapcsolódás az olyanoknak, mint nekem, akik utálják az embereket.

Látványosan kifújom a levegőt, hogy láthassam a hideg levegőben. Tehetek furcsa mozdulatokat, lóbálhatom a karom, foroghatok, szökdelhetek, ugrálhatok, vagy egyszerűen csukott szemmel koncentrálhatok az természet friss illatára. Végre mindent megtehetek szégyen érzet nélkül. Úgy sem látnak.

Majd rájövök nem vagyok olyan gátlástalan.

Jobban összehúzom magamon kabátot, közben a felfelé áramló leheletemmel próbálom melegen tartani a szél csípte arcom. A gondolataim már a rám váró forró tea körül kalandoznak, csipkebogyóból, sok sok mézzel.

Dübörgést hallok a bakancsom földel való találkozásának a puffanásain kívül. Az ösvény üres, az erdővel együtt, még madarakat sem látni sehol, lehet képzelődöm.

Pár perc múlva viszont hűvös vízcseppek marnak néhol a bőrömbe, melyek tompa koppanások a keménnyé fagyott sáron. Esik. A fejemre hajtom a kapucnit, a nyakamba akasztott fényképezőmet meg a kabátom alá süllyesztem. Folytatom tovább az utamat az ösvényen mi fogalmam sincs meddig tart, hova vezet. Tekintetem végig az útszélén megbúvó fehér gombákra szegezem.

Rövid gyaloglás után kiérek egy tisztásra. Halvány zúzmara réteg borítja az elszáradt gyepet, a túloldalára nem látni a sűrű ködfátyoltól. A szemerkélő esővel nem foglalkozva készítek pár fényképet a szemet gyönyörködtető tájról, melyet méltónak találtam az eszköz felavatására. Ismét dübörgést halok, de nem az esőjét, annál hangosabbat. Valakik jönnek. Mivel nem szeretnék összefutni más emberekkel gyorsan lövök még pár fotót, de mielőtt elindulnék megakad az utolsón a szemem. Lefagyva meredek az eddigi békés tisztásra, melyet most beborít a dulakodást kísérő kiáltások. Elöl fut egy fiú, nyomában három idősebb férfi. Egy szempillantás alatt utolérik és körbekerítik, tovább nem bírom nézni. Csak akkor térek magamhoz amikor a fényképezőgép hangos csattanással kicsúszik az ujjaim közül. Az idegenek egyszerre kapják fel a fejüket, mire én gondolkodás nélkül az ellenkező irányba kezdek futni, mert nyilvánvaló, hogy nekem nincs semmi közöm hozzá, így látnom sem kellett volna.

A fülemben dobog a vér miközben egyre eltávolodok tőlük, az erdő belseje felé, tüdőm megtelik hideg oxigénnel, de nem eléggel, mert az oldalam hamar átváltott abba a tipikus, idegesítő, szúró üzemmódba. Óvatlanul hátranézek, s egyszerre pillantom meg valamelyikőjüket, és esek el egy nagyobb faágban. Zuhanás közben beindulnak a reflexeim, sikerül időben magam elé kapnom a kezem, teljesen feleslegesen. Utána a koponyámat szaggató fájdalomtól bukok a talajra.

~

Kinyitom a szemem, sűrű feketeség fogad. Már nyoma sincs a fájdalomnak, csak kellemetlen hátul összekötözött csuklóval kuporogni a rázkódó sötétben. Valószínűleg egy kocsiban.

Mire eljut az agyamig az elrablásomnak a tudata már segítségért kiabálok. A pánik késéssel, de végül elér hozzám, és értelmetlen kapálózásra készteti a szabad végtagjaimat. A hangom valaki más jajgatásával keveredik, nagyon közelről, ez hamar hallgatásra bír.

- Hálás lennék, ha megkímélnél a rúgásoktól. Azért jól vagy? - kérdezi egy ismerős, lágy hang szemből, inkább kedvesen, mint rosszindulatúan. Megtorpan az idő, egy pillanatnyi szünetet tart az agyam, míg kigúvadt szemekkel meredek a semmibe. Az ijedtségtől megugrok, beverem a hátam a karommal együtt, válaszolni viszont nem tudok és nem is akarok. - Engem is elraboltak. Sajnálom, hogy belekeveredtél - folytatja zavartalanul. Rájöttem jobban jártam volna, ha leragasztják a szánkat, vagy legalább az övét. Az állkapcsom makacsul összekapcsolódik, nehogy kicsusszanjon pár szó, nem mintha képes lennék rá. Túl gyorsan, túl hangosan ver a szívem, működése egy csodával ér fel. Agyon lőhettek volna, eláshatták volna a hullámat, az erdő talajának a rothadó levelei közé, bármennyi varriáció van rá. A családom viszont mindegyiknél kiborulna, és ki is fog. Nem tudom mennyi ideig nem voltam magamnál, de valószínűleg a nagyi már hiányol.

- Ébren vagy? - Az idegen mocorog, összetalálkozik a lábammal, mire bocsánatkérésekkel halmoz el. Mostantól számolni fogok hányazor kér tőlem bocsánatot. Ő lesz a Bocsánat fiú.

- Igen - nyögöm ki végül. Sóhalya betölti a hangyányi teret. Elhasználja azt a kevés kis levegőt.

- A te kezedet is hátra kötözték? - faggat. Szívesen átragasztanám a szívemben lakozó rettegést, hamár Bocsánat fiú olyan beszédes kedvében van. Azért válasszolok, ismét igennel. Szép csapat. Bocsánat fiú és Igen lány, akik ugyan azt a szót hajtogatják folyton.

- Még egyszer bocsánat, nem kellett volna arra vennem az irányt, igazából mindent másképp csinálhattam volna. Ígérem jóvá teszem, ha lesz még rá alkalmam ö... Hogy hívnak?

Magamban pufogok amiért nem képes befogni, s közben azon jár az agyam honnan olyan ismerős a hangja. A sötétben hasztalan próbálom kivenni legalább a sorstársam, Bocsánat fiú körvonalait, csak megfájdítom vele a szemem. Vagy lehet ő is gonosz, talán én voltam a célpont és követtek. Honnan tudjam megbízhatok-e benne? A pániktól szaporább kezdem venni a levegőt, ami nem jó, nagyon nem jó ilyen zárt térben. Igyekszem lenyugodni, mert biztos csak álmodom, akkor meg akár mit csinálok úgy is fölébredek egyszer. Minden esetre el kell döntenem mennyire bízzak meg Bocsánat fiúban.

- Tudod nem a legkellemesebb a sötétben egy idegennel beszélgetni miután elraboltak

- Bocsánat. Ideges vagyok - szabadkozik és nem szólal meg többet.