YOUTH |S.M. Befejezett

A második szökési kísérlet

Olyan, mintha a gyomromba mázsás kőtömböket helyeztek volna, s lehúzzák a mellkasommal együtt. Olyas fajta izgalom, ami addig szokott szüntelenül kínozni míg túl nem esek a kiváltó okán.

Fölösleges stressz.
Hiszen ki fogunk jutni.

Mond valamit a fogva tartónk, látom a szája mozgásából, de érdes hangja nem jut el a fülemig. Helyette betölti a kiszakadni készülő szívem lüktetése, bolondnak érzem magam, amiért legszívesebben elhallgattatnám.

Nem is értem. Tegnap még normális voltam, és nem kaptam szívrohamot tőlük, nem fűztem nagy reményeket a jövőnkhöz. Le mondtam róluk.

A pulóveremen keresztül érzem a vállamon Shawn ujjait, fel kellene állnom a példáját követve. Tekintetemmel a kabátomon után kutakodom, majd gyorsan felveszem a sarokból. Izom agy nem várt ránk bent tovább, így még nem találhatja gyanúsnak, hogy rajtam van a kabátom.

Míg Shawnnal kettesben elhagyjuk a fürdőt az ujjaim köré fonja az övét. Nem néz rám, hiába szeretném kiolvasni arcából a szándékát. Hatalmas lépteivel szinte húz maga után, mintha ezzel minél hamarabb túleshetne a kitervelteken. Egyszer rászorít a kezemre. Az utolsó küszöbnél megtorpan és szembe fordul velem. Átölel egy pillanatra, a fülembe súgja, hogy ő megy előre, és minden rendben lesz. Mire a döbbenetből feleszmélve visszaölelném már a semmit markolászhatom. Az első fiú ölelésemet kaptam tőle.

Kint körbevesznek, Greg elől, a másik leghátul, Shawn előttem, a liba sorban a harmadik vagyok. Elférnénk a folyosón kettesével is, de úgy megvalósíthatatlan lenne a tervünk.

A kabátomból áradó hő kellemetlen, izzasztó, fel tudnék robbanni, s alig vagyok képes visszafojtani az indulataimat. Nem megy a lépteim számolása, olyan jól esne ócska sakkbábúként félrelökni mindenkit és szárnyra kapni az otthonom felé.
Még nem tehetem.

Pár méter választ el a kezdéstől.
A földszintre levezető lépcső tetejéről annál is kevesebb. Egyre fogynak a fokok, négy pár cipő kopogása szeli át a csendet a fán, majd a kőpadlón. Megérkeztünk.

Shawn látványos bólintással adja a jelet.

Három.

Kettő.

Egy.

Csak úgy kell tennem, mint a filmekben.
Megpördülök, Izomagy csodálkozva a pisztolyáért nyúl, de későn. A lábam teljes erőből a férfiasságába csapódik, mire előregörnyedve összerogy a földön. Észre veszem a mögötte árválkodó pisztolyt megcsillanva a ráeső napfényben. Muszáj ellenállnom a késztetésnek, pedig, ha elvenném nem tudna meglőni. Akár megbosszulhatnám az elrablásunkat egy lövéssel. Egy bűnt egy bűnnel.
Izomagy a fájó pontját szorongatva tápászkodni kezd, a fegyver még mindig hívogatóan fénylik. Zajokat, elhaló kiáltásokat hallok.

Elrohanok a folyosó ellenkező irányába Shawn szintén futó alakját figyelve. Másodpercek alatt átszeljük a teret a kiszemelt ablakig. Kinyitja, előreenged, remegve kimászom rajta, folytatom a rohanást a kerítés felé. Érkezésünkre felkapcsolódnak a ház szabadtéri lámpái, az esteledő eget kíméletesebbé téve számunkra. Puffanások, kapkodó lábak zöreje a fagyott gyepen, teljesen elvesztem a fonalat történések között, csak szaladok az utolsó akadályig a széllel dacolva. Magával sodor egy kar, a lendülettől vele együtt a fémkerítésnek esem. Mire észhez térek a sokk hatása alól már a kerítés fölött vagyok Shawn karjai közt. Leugrom a szabadságot jelentő talajra, ő is mellettem köt ki.

- Add ide! - fogja meg a kezemet hevesen véve magához a levegőt. Arca teljesen kipirult, ugyan az az állapota, mint nekem, szinte hallani vélem az ő heves szívdobogását az enyémen kívül, pedig azt nehéz felülmúlni.

Az el rablóink a kerítéshez érnek a röpke pihenőnk alatt, egyszerre kezdünk el menekülni a fenyőrengetegbe, kéz a kézben, nehogy elhagyjuk egymást.

Elvileg nem lőhetnek le az el rablóink, különbem megtették volna mindkettőnkkel rögtön az első napon. Lelkileg szeretnék tönkre tenni Shawn Mendest.

Még is rettenetesen félek az elgördülő pisztolyok dörrenésétől, Shawn halálától, mert egyedül fél napig sem bírnám, hiába az ember gyűlöletem.

Féltem magamat, hiszen szédülök, szúr az oldalam, éhes vagyok, bármikor összeeshetek, de Shawn szavaival élve ezt nem tehetem, nincs benne a véremben. Milyen dolog lenne feladni a neheze után, mikor csak az üldözőink lerázása van hátra?

Ám az erőtartalékaim máshogy gondolják. Megállok előregörnyedve. Shawn követi a példámat az összefonódó kezünk miatt.

- Nem bírom tovább - fogom szúró oldalam. Az eleve lüktető fejembe tódul a vér a póztól.

- Szállj fel! - fordít hátat. Óvatosan körbefonom karommal a nyakát, lábammal pedig a derekát, mire nehézkesen, de folytatja a futást.
Göndör tincsei közé fúrom a fejem, erősen lehunyt szemmel. Fel szeretnék ébredni ebből a rémálomból, vagy egyszerűen megszűnni létezni.

Az üldözőink utánunk kiabálnak, hangjukat elmossa az erdő, talán távolodnak.

~

Remegve tapadok még mindig a hátára, nem szeretnék leszállni, mert hideg van, sötét, és éhen halok, eltudnék aludni rajta. Puha haján keresztül kikukucskálva nyugodtabb vagyok, mint anélkül, a sokáig tartó futása alatt volt időm tesztelni. Minden egyes neszre mindketten összerezzenünk, pedig a legnagyobb zajt az mi csapjuk Shawn lassú, ám nehézkes lépteivel.

- Leráztuk őket - jelenti ki csendesen az egyértelműt. - Most mit csináljunk?

- Fogalmam sincs - súgom elnyomva a feltörekvő ásítást. Túl esve a szökésen már nem tűnik olyan nagy dolognak cselekedetünk, sőt még tanácstalanabb lettem.

- Letehetlek?

Újabb ásítás közben hümmögök egy "aha" szerűséget, majd sóhajtva elszakadok tőle, sajnos a hajától is. Szeretem a haját.
Fáradt mosoly ül az ajkára, amint szembe fordul velem. A hold az egyetlen fényforrás mely miatt enyhén láthatom mit csinál.

- Sikerült

- Hogy tudsz ilyen pozitív lenni?

- Valamelyikünknek annak kell lennie - mondja és a fejére húzza a kapucniját. Még inkább homlokába lóg a haja. Utánozom mozdulatát a téli csontfagyasztó hideg elől. - Szerintem aludjunk itt. Úgy sincs más választási lehetőségünk

Szavaitól üres fájdalom nyilall belém szétszakítva az eddig gondosan védett szívem. Hiába tartogat a holnap sok lehetőséget, ha lehet nem éljük túl az éjszakát.
Hajléktalanok vagyunk.
Beleegyezem.

Leül a legközelebbi fa tövébe, én mellé, eggyel arrébb.

- Fázom. Megölelhetlek? - suttogja, de rögtön át is mászik hozzám. Biztos senki nem utasította még vissza, azért ilyen magabiztos. Majd egyszer visszautasítom, de az nem ma lesz a hideg miatt. Így némán, hagyom, hogy észrevétlenül befészkelje magát mögém, hogy az ölében legyek, ami jóval melegebb és jóval kellemetlenebb a talajnál. Pofátlan lazasággal a nyakamba fúrja a fejét, legnagyobb mázlimra a kapucnim elválaszt az érintésétől.

- Neked jó így? - motyogja, s magam sem tudom miért, igennel válaszolok.