YOUTH |S.M. Befejezett

Nyugalom, még utoljára

Shawn ujjai az enyémen, izzadt tenyerünk összetapad, szinte húz maga után. Ő az életben az első fiú, akivel összekulcsoltuk az ujjainkat, a tesi órai játékokon kívül, amikben soha többé nem lesz részem.

A bizsergés helyett sajnos csak mérhetetlen fáradságot, kimerültséget, és legfőképp éhséget érzek. Pedig kivételesen örülnék, ha pillangók repkednének a gyomromban erőt adva nekem.

A Mc Donalds távoli alakja láttán hatalmasat kordul a gyomrom, mire Shawn a gondterhelt álarca mögül enyhén elmosolyodik. Már normális tempóban sétálunk, hiszen ennyi járókelő között csak nem fognak vissza rabolni, vagy megölni.

Nem merek az emberekre nézni, mindegyikben Hármas számút látom, vagy inkább attól félek őt fogom látni. Amúgy is utálom az emberiséget.

Inkább Shawnt figyelem, ahogy egy kicsivel előttem elnyújtott léptekkel halad, ahogy kinyílik előtte a gyorsétterem fotocellás ajtaja, ahogy utána előre dől és az alkarjába folytja köhögését.
Egy pillanatig majdnem belesimítok a tarkóján kunkorodó fürtjeibe, de időben vissza ejtem a meginduló kezem magam mellé, majd a zsebembe. Már Shawnra sem nézhetek.

- Jól vagy?

- Igen. Mit vegyünk? - kérdi tekintetét rólam a fenti menüt mutató tévékijelzőre vezetve vezetve. A kapucni még mindig rajta van, viszont akkor is félek a lebukástól.

- Én hamburgert, abban biztos sok kalória van. Te amit csak szeretnél - felelem kimérten. Hátra vetett fejjel nevetni kezd, s fogalmam sincs mi ezen az olyan vicces. Kíváncsiságomnak hangot adok.

- Még nem hallottam olyan lányról, aki örül a kalóriáknak.

- Egy hete nem ettem, persze, hogy örülök - vágom rá azon gondolkozva vajon pozitív vagy negatív értelemben értette az előbbi megállapítását.

- Mennyi pénz van nálad?

A tenyerébe nyomom a frissen szerzett bankjegyet. Pár perc múlva már a sor elején állunk és kérünk három hamburgert, muffint, és forrócsokit. Az összegből meghagytunk egy kicsit hátha kelleni fog valamire. Valószínűleg telefonálni.

Fizetés közben otthagyom Shawnt lefoglalni a bejárattól legtávolabbra eső asztalt, a sarokban. Leülök, türelmetlenül dobolok a körmömmel az asztalon, megszabadítom a kapucnitól a fejem. Shawn nem tehet így mikor idejön a két tálcával, sajnos túl híres. Természetesen egy méterrel előttem megbotlott a saját lábában, majdnem elesett, ezért most mindketten nevetve, s mohón nyúlunk az ételünkért. Mi értelme van szavakra pazarolni az időt?

Alapvetően utálom a gyors-éttermek ételnek alig nevethető termékeit, szóval ez az első és utolsó alkalom, hogy jó ízzel fogyasztom el.
Beülhettünk volna valami normális helyre, ahol sokkal egészségesebbet árulnak, de szerintem ilyen koszos ruhákban itt a legkönnyebb elvegyülni.

~

- Tele vagyok - sóhajtok fel hátradőlve a boxban. - Megeheted a maradékot.

- Biztos? Nem kéred a muffint sem? A fele a tiéd - emlékeztet a megegyezésünkről. A muffin, a forrócsokit, és azt az egy maradék hamburgert elfelezzük.

Már csak a gyerekes öröme miatt is képtelen lennék megfosztani őt az édességtől, a kedvencétől. Olyan édesen, olyan aranyos koncentrálással szedi le róla a papírt!

Szemét összeszűkíti, nyelvével benedvesíti az ajkát, csillog a haja az éles lámpafényben, a markáns arccsontjával együtt, mintha highliterben fürdött volna. Idióta gondolataim támadnak, melyek arról szólnak milyen lehet bőröm a bőrén, kezem az arcára simulva, ujjaim a hajában, szájam az övében, hiszen még evés közben is átkozottul jól néz ki.

- Fura, hogy nincsenek paparazzók - töri meg egy idő után, két falat között, a beállt csendet. - Meg tudnám szokni. Amúgy köszönöm, hogy normális, átlag emberként viselkedsz velem.

- Te viselkedsz normálisan.

Üveges szemekkel meredek magam elé. Zavarba hoz, nem nem azért, mert bele lennék zúgva, mindössze nehéz beszélnem az érzéseimről.
Hallotta az elmotyogott három őszinte. szavamat. Halványan kirajzolódó mosolya, a gödröcskéivel elárulja.

- Mit csináljunk ez után? Komolyan keresni akarsz egy telefonos üzletet?

- Körbenézhetnénk errefelé - tanácsolom. - Szerinted követni fognak?

- Biztos. Eddig is megtaláltak.

~

Kilépve a gyorsétterem kellemes melegéből egy másodpercre teljesen lefagyok, kiszáradt szám enyhén szétnyílik a meglepetéstől, ami igazából kiszámítható volt, mert megszokott lett számunkra a rettegés. Végül nagy nehezen megtalálom a hangomat és oldalra, Shawn felé fordítom a fejem.

- Ezt nem hiszem el!

A fekete autó itt parkol a Mc Donalds előtt. Ránk vár.

Shawn keze az érkezésünkhöz hasonlóan megtalálja az enyémet és egy menjünk felkiáltást kíséretében maga után ránt. Szó szerint bábú vagyok a madzagján. Menekülés közben a Mercy megy a fejemben.

A hidegtől fájni kezd az arcom, szél marja a szemem, a könnyektől alig látok. Nem győzöm a maradék kezemmel törölgetni. Egyszerre robbanok fel a futástól keletkezett torok égető hőtől, s vacogok a csípős kanadai széltől.
A lábam felett rég elvesztettem az irányításomat, csak rohanok Shawn után, hogy ne taknyoljak el egy hatalmasat a betonon. Te jó ég milyen gyors!
Túl jó erőben van.

Boltok élénk világító paneljei uralják a nagy beton - parkoló - teret. A sebességtől nehezen tudom kivenni a környezetünket. Fogászat, pizzázó, gyógyszertár, ruhaüzlet... Ruhaüzlet.
Már evés közben szöget ütött valami a fejemben. Az a ruhaüzlet pont jó lesz.

Megpróbálom abba az irányba húzni Shawnt, esélytelen, egy gyenge fuvallat vagyok hozzá képest. A nevét kell ismételgessem szapora lélegzet vételeim közepette, míg el nem jut a füléhez. Sportcipője hangosan csikordul a fékezésére. Az oldalról jövő lámpafény pont kiemeli az éles állkapocs csontját. Pont azt bámulom, teljesen véletlenül. Na meg a fénylő hajkoronáját, kevésbé véletlenül. Megnyugtat a látványa, hiszen folyton emlékeztet rá, hogy nem maradtam egyedül, sőt több társaságot nyújtott, mint bárki más fél év, vagy egy élet alatt.

- Mi az? Nem bírod tovább? Felvegyelek a hátamra?

- Menjünk be oda! Gyorsan! - utasítom. Lihegve, teljesen kifulladtan indulok a hely felé, ha Shawn nem karolt volna belém ép az imént talán cserben hagynának a lábaim.
Minden lépésem remeg.
Minden lélegzetvételem szinte fuldoklásba torkollik.
Minden hallójáratomat az autó jellegzetes hangja köti le, de nem merek hátra nézni, leellenőrizni vajon Ő-e a tulajdonosa.

Ez az ajtó nem fotocellás, hasonlít a zálogházéra. Shawn megtartja nekem és kötelességemnek érzem hátulról bökdösni, siettetni, aztán egyenesen már tolni a szűkös turkáló öltözője felé. Az egyik fele a női, a másik a férfi, elég hülye megoldás, de azért az én döntéseimnél semmi sem lehet rosszabb.