YOUTH |S.M. Befejezett

Bolondnak nézve

.Minden olyan gyorsan történt. Reggel még örültünk, hogy kijutottunk az erdőből, Shawn cukkolt, én folyamatos beszólogatással tartottam kordában az ego-ját, eljátszotta a homoszexuálist a haladásunk érdekében, zálogba adtam a fülbevalóm, ettünk, aztán eredménytelenül átnéztem a ruháinkat és már egy jó ideje csak itt ülök Shawn ölében, görcsösen csimpaszkodva a nyakába.

Nekem kivételesen két percnek tűnt, ami elvileg másfél óra - hiszen majdnem elaludtam - a hallottak alapján így számoltam.

Mióta elraboltak a napszakaszokat egy újabb külön napként élem meg, mert a szenvedés közben lassan telik az idő. Nekünk pedig szenvedés váltja fel a szenvedést, különböző fokozatokban.

A legkisebb - szégyenszemre - számomra az volt, amikor Shawnnal kérdezz-felelekeztünk.

Most is hálás lehetek neki, mert csomót próbálkozott a megvigasztalásommal annak ellenére, hogy fordított esetben meg sem kíséreltem tartani benne a lelket.

Egy üvegburában látom magunkat, kívülről, csak az a kérdés mikor fogja teljesen összetörni valaki, nem is tudom ki...

Shawn továbbra is rajtam tartja a lapátkezeit mialatt kábán pislogok a turkáló dolgozójára, aki ránk vár a zárás miatt. A fájó hasam jobban érdekel, mint amit mond, beszédükből koncentrálás nélkül kizárólag Shawnt hallom. Azt kéri hívjon rendőrséget, de a középkorú nő értetlenkedik.

- Nincs itt senki - ismétli meg sokadjára, egyre idegesebben. - Csak rátok hívhatnék rendőrséget, szóval jobban jártok, ha abbahagyjátok ezt az ostoba színjátékot!

Shawn dühösen vissza szól. Jól áll neki ez a számomra eddig ismeretlen oldala. Férfias.

- Hívja csak ránk!

- Átmehetünk egy másik boltba - motyogom neki és már állok is fel. Ezer képzetbeli tű szurkálja az elgémberedett lábamat. Hiányzik az ölelése, ő ülve maradt.

- Ne, Celia ne menjünk el! - szól utánam. Kihátrálok a fülkéből. A nő közbekotyog.

- De elmentek!

- Akkor szia! - Lassú, kimért lépéseket teszek a kijárat felé, hiszen biztos vagyok benne utánam fog jönni. Feltételezésem hamar beigazolódik, valamit morog a bizalomról két lépéssel mögöttem. Mérgelődését szokás szerint nem tudom komolyan venni, túl kisfiús, túl cuki.

Kint megcsap a nem hiányzott hideg levegő, az a fajta amitől megfagy a nyálam és nem kell a két órával ezelőttihez hasonló égő helyzetben legyek, hogy kipirosodjon az arcom. A pánik vissza ül a mellkasomra. Torkomban dobog a szívem. Lámpákat látok a fekete égbolt alatt, néhány messzi járókelőt, Shawn duzzogó arcát. Egyszerűen állunk a bolt előtt veszélyforrás után kutakodva. Túl csend van. Mindössze a turkálóból hallatszik ki neszezés, valószínűleg az idegbeteg eladó a forrása készülődve a zárásra.

- Éhes vagyok - jelenti ki Shawn. Az erdőben is előszeretettel hajtogatta ezt a két szót, viszont akkor volt rá oka, most éppen kivételesen nincs. Örülök az elmúlt éhségemnek.

-Te mindig.

- Hát igen - mondja halkan. - Szerinted mi lett a testőrömmel?

- Erről beszéltünk már nem? - kérdezem, de választ már nem kapok.

Tenyerek tapadnak rám, az egyik a számra, a másik az oldalamra. Csak ismételni tudom önmagamat: minden olyan gyorsan történt.

Alig van időm felfogni a helyzetet olyan tempóban kezd ráncigálni valaki valamerre. A sokkból felocsúdva csukott szájas visításra telik tőlem, s ficánkolásra, ám a fogva tartóm túlságosan erős, semmire se megyek vele szemben.

Shawn még járhat sikerrel. Na jó nem áltatom magam. Ha egy héttel ezelőtt kudarcba fulladt az ellenállása akkor kissé leépültebben még esélytelenebb.

Ráadásul ebben a nyomorult városban, szellemvárosban alig van pár rohadt járókelő, itt jelenleg egy se, mert miért is lenne egyszer szerencsém?

A hányinger egyre feljebb kúszik a torkomon, visszanyelem, egy utolsó rúgással próbálkozom aztán neki csapódom a kocsijuk oldalának. Szédülök amikor felrángatnak és odapasszíroznak pont az előbbi ütközési felületnek. Vastag celluxot tesznek a kezükkel egybefogott csuklómra, mintha bilincs lenne, majd agresszívan megfordítanak mire, szembe találom magam az egyik izomaggyal.

Sikítok, mert eszembe jut, hogy már pár másodperce szabadon van a szám.

A vérem dübörög, felforr, düh formájában készül kitörni és egy rúgással csattan a rohadék lábán. Az ő arca viszont rideg, érzelemmentes, teljes nyugodtsággal lendíti meg a tenyerét. A pillanat amit egész életemből a legjobban szeretnék elfelejteni.

Ezek után van képe egy újabb celluxcsíkkal közelítenie az ajkamhoz. Többet nem érdekel. Szabad utat engedek a hányásomnak.

Egy férfi aki képes kezet emelni egy nőre az simán megérdemli.

- Te ribanc! - kiállt fel. Idáig tartott a semmit mondó arckifejezése. Kezdem megbánni a tettem, olyan durva mozdulatokkal fejezi be a félbehagyott szájleragasztást és lök a hátsó ülésre.

Shawn egy örökké valóságnyi idő után mellettem végzi, ugyan úgy megkötözve. Izzadt, kipirult arcáról, a rémült tekintetéről, rendezetlenül mozgó mellkasáról egyértelműen kiderül a pánikrohama. Át szeretném ölelni.

Ilyenkor sajnálom őt a legjobban. Túl ártatlan ehhez, túl érzékeny, túl sok mindent vesz a szívére és még is őt találták célpontnak, pedig nincs az az indok ami megállná a helyét a bántása mellett.

Mialatt magamban szidom az el rablóinkat behallatszik a csomagtartó nyitódását, a tompa hangjuk elmosódása, s azt követően már azon gondolkodom miért nem oda rakták be Shawnt vagy engem.

A lábaimat gyorsan átlendítem a karomon, közben Shawn erőteljesen veri az ablakot. Leügyetlenkedem az arcomról a ragacsos anyagot, viszont rakhatom is

vissza - Persze alig rányomva - nehogy feltűnjön a kormányhoz beülő Hármas számúnak.

Az öklöm belemélyedik Shawn oldalába, hogy hagyja abba az ablak csapkodását és figyeljen rám. Az érintésemtől ijedtében megugrik, de érti a jelzésemet. Megpróbálom szabaddá tenni a csuklóját, melyen sokkal több vastag cellux ékeskedik, mint az enyémen, így alig vagyok képes lehúzni belőle pár centit míg ki nem nyílik az ajtó Shawn felől.

- Menj arrébb! - Az izomagy akinek a tenyerétől még mindig ég az arcom odébb löki a megszeppent fiút, pontosabban nekem. Leül. Becsapja az ajtót. Az elöli ülésekről Hármasszámú káromkodása tölti be a méregdrágának kinéző autó kis teret, aztán a súlyos csöndet maga után hagyó kijelentése. Pedig én röpke örömömben őrjöngeni tudtam volna.

- Észre vettek.