Sikítani szeretnék, ordítani addig amíg le nem omlanak a falak, s elriasztani a mellkasomra telepedett hatalmas súlyú nyomást. Helyette üveges szemekkel bámulom a szemmagasságban lévő ülések szürke huzatját.
Az autó gyorsan halad, éleseket fékez, átmegy pár piros lámpán. Elölről halk beszélgetés zaja szűrődik ide, de nem hallom mit mondanak. Shawn feje a vállamon, teljesen hozzám préselődik a mellette ülő izom agy miatt, mintha az leprás lenne. Mert az is.
Shawn köhög, időnként előredől, fuldoklik, a cellux a száján viszont akadályozza benne. Közben kidudorodik egy vastag ér a nyakán és csak remélni tudom, hogy ez normális.
A családom jár az eszemben. Az iskola. Az osztálytársaim. Az úgynevezett barátaim. A jövőbeli terveim: egyetem, diploma, doktori, jogászkodás. Semmi nem maradt.
Az egyetlen, amit nyertem az egy énekes barátsága - ha nevezhetem annak a kapcsolatunkat - meg a hasam bizsergése vidámabb hangulatomban. Őszi szünet előtt előszeretettel vágtam a szobám falához a tankönyveimet, s idegeskedtem a közelgő érettségi miatt, majd félperc múlva már teljes nyugodtság uralt - mintha bipoláris zavarban szenvednék - a tudattól, hogy mások a - hallottak alapján - az utolsó pillanatban szokták elkezdeni bemagolni a tételeket. Hiányzik ez az érzés, hiányzik az osztálytársaim hülye feje, a kétszínű barátaim, a szüleim idegesítő szigora, és még a nagymamám lila szín túltengésben lévő háza is, amit annyit szidtam magamban, amikor elmentem az erdőbe fényképeket készíteni. Sajog a szívem, hogy talán akkor, körülbelül egy héttel ezelőtt láttam mindent utoljára a normális életemből.
Persze én sokkal kevesebbet vesztettem a mellettem fuldokló fiúnál és sokkal kevesebben vesztenek majd el engem, ha esetleg most történni fog valami.
~
Keveset utaztunk.
Egy hatalmas kertes háznál lassítunk le, melynek tisztult kerítését a garázsba nyíló széles kapu töri meg, a két oldalán egy-egy kis lámpával. A lámpák kigyulladnak erős fényt vetve a zúzmarás gyepágyra, amint lassan elkezd elhúzódni előlünk a kapu. A ház tetejét napelemek borítják, legalább van egyetlen egy szimpatikus dolog Hármas számúban, feltéve, ha ez az ő lakása.
- Vigyétek be őket! - utasítja a két izom agyat és látom a két ülés közötti résen, hogy átnyújt a mellette ülőnek egy kulcscsomót. Shawnt elkezdik húzni tőlem az ellenkező irányba mikor megbököm, felém fordítja a fejét, mire egy hirtelen mozdulattal lehúzom a szájáról a celluxot. Lefagy, meglepetten pislog rám azokkal a nagy barna szemeivel.
- Szálljatok már ki! - szólnak ránk kívülről.
A gyerekzár már nincs beüzemelve, így enyhén kicsavart kezekkel nyitom ki az ajtót. Kiszállva a járműből a csontfagyasztó szél rátesz egy lapáttal a hasfájásomra és pocsékabbul érzem a bőrömben magam, mint valaha, pedig azt nehéz felülmúlni. Próbálom szabályozni az izgalomtól remegő lábaim miközben átbotorkálok Shawn oldalára, amerre közelebb van a ház. Hármas számú behajt a garázsba.
Shawn váratlanul elkezd torkaszakadtából segítségért kiabálni.
Ijedtemben összerezzenek, a szívemhez szeretnék kapni, vagy a fülemhez. Csak annyit ér el vele, hogy mindkét hülye előkapja a fegyverét és, hogy kiszakadt a dobhártyám, mert még senkiből nem hallottam ilyen nagy, ilyen erőteljes hangot. A rászegeződő pisztolyok láttán persze elhallgat, hiába, úgyse lőnék le, ha eddig életben hagyták.
Kínos csöndben megyünk be a házba, ismerős ez a helyzet. Az előző alkalommal is szinte minden hasonlóan történt, de most hál' istennek van szemtanú - rajtam kívűl - szóval van egy kis remény. Idegességemben még számolni sem tudom a lépteimet, csak egyenletlenül kapkodom a levegőt meg a fejem a lakás gazdag és otthonos berendezését bámulva. Valakinek itt aztán van pénze, bárcsak nem a mi kínzásunkra pazarolná!
YOU ARE READING
YOUTH |S.M. Befejezett
Fanfiction,,Kedves mindenki! Köszönöm, hogy így bántatok velem. Köszönöm a telhetetlenségeteket, hogy kiakadtok, ha nem készítek veletek képet evés közben. Köszönöm a zaklatóknak, hogy még a családomat sem hagyjátok békén. Köszönöm a tömegnek, hogy nap, mint...
