Asgard Sárkányai (Loki ff)

Egy régi ismerős

Az idő csak úgy repült, teltek a napok, aztán a hetek, és Samerah napról-napra, hétről-hétre erősebb lett. Erant is sikerült legyűrnie, nem is egyszer, így aztán felmentették a plusz gyakorlatok alól és hamarosan ahhoz is elég jól lévőnek ítélték, hogy a szolgálatba is visszatérhessen. Loki nem kis részben tulajdoníthatta saját magának ezeket az előrelépéseket, hiszen a lány állapotában a toronyban töltött egy hét után indult be a látványos javulás. A belső gátak, a tudatalatti félelmek, amik akadályozták a gyógyulását, szinte nyomtalanul eltűntek és ez valószínűleg annak a számtalan, hosszú beszélgetésnek volt köszönhető, amit a sárkány kapcsán egymással folytattak. Aki viszont az utolsó este óta egyáltalán nem jelentkezett, még csak a nyomát sem mutatta, hogy egyáltalán ott van. A herceg néha már valósággal hiányolta. Na, nem azt, hogy a lény a legkisebb rossz szóra a torkának ugorjon... nem, azt egy cseppet sem. De hiányolta például azt a mély bölcsességet, amely a sárkány lényéből áradt, az évezredek tudását, ami a szemében tükröződött. Azt a fura ellentétet, ahogy a hirtelen fellobbanó haragja és a heves természete ellenére is határtalan türelemmel tanította őt és magyarázta neki a dolgokat. És meglepő bár, de hiányzott neki a kissé morbid humora, és a csípős kis megjegyzései is. Ugyanakkor, ahogy telt az idő, egyre inkább kezdte felfedezni ugyanezeket a tulajdonságokat - Samerah-ban. Amelyek talán mindig is megvoltak a lányban, épp csak nem ennyire szembetűnően... elvégre az éles nyelvéről példának okáért köztudottan híres volt ő is... Talán csak Loki nem vette észre eddig, hogy még ezekben a dolgokban is mennyire hasonlítanak. De mégis... nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy esetleg a sokat emlegetett „egység" kialakulásának apró jelei mutatkoznak meg így. Mert a lány kezdett lassan megváltozni. Nem volt igazán látványos, nem is voltak nagyon külső jelei. Talán csak a szeme lett egy kicsit kékebb, a tekintete egy kicsit mélyebb a megszokottnál... Mások észre sem vették. De ő igen... és néha bizony félve gondolt arra, hogy ha tényleg az eggyé válásuk tanúja épp, mennyi marad majd meg, mi lesz majd az ő Samerah-jából, mire folyamat a végéhez ér. Pedig a lány nem rossz irányba változott. Egyszerűen csak egy kicsit... más lett. Egy kicsit nyugodtabb... egy kicsit összeszedettebb... és még egy kicsit határozottabb, az akarata még erősebb. A herceg azért sem értette, miért zavarja őt ennyire a változás, mert Samerah szinte mindig jókedvű volt az utóbbi időben. Mindig mosolygott, mindig nevetett, a tréfákra is könnyebben kapható lett. Csak néha futott át valami árnyék az arcán... Olyankor elcsendesedett, álmodozóvá vált. Órákig képes volt ilyen állapotban ülni a kedvenc helyén a rózsák között és olyan végtelen nyugalom sugárzott belőle, hogy a madarak a kertben lassan mind köréje gyűltek, sőt a merészebbek még a lábára is telepedtek. Loki, ha így találta, mindig ott maradt vele és tisztes távolságból figyelte. Olyan elképesztően szép... olyan hihetetlenül békés volt a lány arca ilyenkor... de valami ismeretlen, mély szomorúság is megült rajta és ő bármit megadott volna azért, hogy megtudhassa, mi az, ami éppen a fejében jár... De soha nem merte megzavarni, még csak a közelébe sem mert menni. És arra sem volt bátorsága, hogy utólag kérdezzen erről tőle. Elnyomta hát a rossz érzéseit, elvetette az aggodalmait és igyekezett inkább az utolsó megoldandó problémára koncentrálni. Mert bármekkora előrelépést is tettek, bármennyit is erősödött Samerah, egy valamit még mindig nem tudtak elérni. Továbbra sem tudott átváltozni...

***

Váratlan szabadság szakadt az erőd növendékeire ezen a gyönyörű, verőfényes, bár egy kissé hűvös délelőttön. A reggeli edzést követően ugyanis a nagymester Meda asszonnyal és Adem lovaggal együtt váratlanul elhagyta a várat. A nevelők, mielőtt távoztak volna, minden további gyakorlást vagy tanulást másnapra halasztottak, szabad foglalkozást engedélyezve ezzel tanoncaiknak. Loki rögtön el is határozta, hogy kihasználja az ajándékba kapott időt és megpróbálja végre átlendíteni Samerah-t azon a bizonyos utolsó holtponton. Csakhogy sehol sem találta. Kereste a könyvtárban, az Ispotályban, még a rózsáinál is, hátha a lány megint elmerengős hangulatban van, de egyik helyen sem járt szerencsével. Visszafelé tartott a várba éppen, hogy Samerah szobáját is megnézze, mikor összetalálkozott a korábbi kis segítőjével, Dorival. A lány egy hatalmas kosár tiszta ruhát és ágyneműt cipelt az erőd felé. Loki előzékenyen bevárta és kinyitotta neki az ajtót, mikor odaért hozzá.