Asgard Sárkányai (Loki ff)

A téboly határán

Samerah egyre növekvő elképedéssel hallgatta vele szemben ülő tanonctársát, amint az halk, határozott hangon, mindenre elszánt csillogással a szemében, ismertette vele a tervét. Csak egyszer szólt közbe, megemlítve Ashera-nak a varázslatot, és megmutatva neki a jeleket a karján, amelyekkel a Tanács előre meggátolta minden szökési kísérletét. A szőke lány azonban, nagyon nyugodtan fogadta a hírt. Egy cseppet sem tűnt aggódónak, sem pedig meglepettnek, mintha eddig is tudott volna róla már.

- Sejtettem, hogy valami hasonlóval próbálnak majd itt tartani téged. - mondta egy halk sóhajjal, beigazolva Samerah gyanúját. - És erről is gondoskodtam. Már amennyire lehetett...

- Ezt... hogy érted? - vonta fel a szemöldökét Samerah kérdően. - Ash, én komolyan nagyon hálás vagyok neked, hogy segíteni próbálsz, de... Ezt a bűbájt a Tanács tette rám és nem is veheti le rólam más. Azt pedig kétlem, hogy ők csak úgy... elengednének engem, ezek után. Arról nem is beszélve, hogy talán még ők sem képesek rá, hogy a pecséteket levegyék. Ennek a varázslatnak a feloldására nem szokott szükség lenni, nem is volt rá példa ezelőtt még, és...

- Hát, akkor most lesz. - szakította félbe Ashera, és egy magabiztosnak szánt kis mosollyal megszorította a másik kezét. - Mondtam, hogy gondoskodtam róla. Ne aggódj.

- De mégis hogyan, Ash? Tudod, mi történik, ha valaki más próbálja meg feloldani rajtam a jeleket...

Ashera halkan felsóhajtott.

- Persze, hogy tudom. - mondta. - Hogyne tudnám... és én nem is... Nem veszélyeztetném az életedet készakarva, soha. Ezt viszont neked kellene tudnod, testvérkém. Ennyi együtt töltött év... ennyi közösen megharcolt csata után... Ha valamit, ezt igazán tudhatnád már.

- Igazad van... - suttogta maga elé Samerah, és egy pillanatra szégyenkezve lesütötte a szemét. - Igazad van, sajnálom...

- Figyelj... - sóhajtott újból Ashera, finoman megint megszorítva tanonctársa kezét. - Elmagyarázom. Tudom jól, hogy csak a Tanács tagjai vehetnék le rólad a bűbájt. De talán... nem kell hozzá az egész Tanács. Talán az egyikük is elég lesz...

- Az egyikük? - meredt maga elé Samerah eltöprengve. - Igen... azt hiszem, ebben igazad lehet... De mégis... - tette hozzá aztán egy lemondó kis fejcsóválás kíséretében. - Ugyan melyikük segítene nekem? Hiszen mind gyengének, esküszegőnek, árulónak tartanak...

- Nem mindegyikük. - rázta meg fejét Ashera tiltakozóan. - Imogen például, nem. Ő nem értett egyet a Tanács döntésével, felmentett volna téged. És én épp ezért... kértem meg őt, hogy segítsen.

- Hogy mit csináltál? - kérdezte Samerah, rémülten kikerekedő szemmel. - Beavattál egy tanácstagot? Ash, ez túl...

- Tudom, tudom, túl kockázatos volt! De mit tehettem volna mást? Ha azt akarjuk, hogy kijuss innen - márpedig azt akarjuk - szükségünk van valamelyikük segítségére! És Imogen... ő hajlandó rá, hogy segítsen. Megpróbálja egyedül is levenni rólad az átkot.

- De Ash... ha nem sikerül...

- Sikerülni fog. Sikerülnie kell! Most pedig szedd össze magad Samerah, kérlek... Imogen az Ispotály mögött vár ránk és mielőbb oda kell, hogy vigyünk hozzá!

Samerah idegesen rágta a szája szélét, és hallgatagon nézett maga elé egy darabig. Igyekezett feldolgozni ezt a váratlan, új fejleményt, a szökés, ezúttal már elérhetőnek tűnő lehetőségét. De túl sok volt benne a kétség, a félsz. Pedig a terv, amelyet Ashera felvázolt előtte, minden szempontból jól átgondoltnak, összeszedettnek tűnt. Minden szóba jöhető problémát számításba vettek. Azaz, hogy... talán mégsem mindent...