Asgard Sárkányai (Loki ff)

Búcsú egy sárkánytól

Ezüstösen csengő harangszóra eszméltek fel, amely megtörte körülöttük a kert zavartalan, csöndes nyugalmát. Hirtelen azt sem tudták, hol vannak, azt pedig végképp nem, hogy mennyi idő telt el, mióta... A harangzúgás közben egyre erősödött, a kezdeti egyetlen, gyengécske hangot mostanra mély, erőteljes, többszólamú zengés váltotta fel.

- Mi ez? - kérdezte Loki, egy kissé még kábán. Nehezen sikerült visszatérnie az emlékek világából a valóságba. - Történt valami, hogy így félreverik a harangokat?

- Nem... - rázta meg a fejét Samerah tétován. Még ő sem volt egészen magánál. - Ez nem vészjelzés. Csak a lélekharangok. A virrasztás kezdetét jelzik...

- Virrasztás?

- Igen, ez... nálunk ilyenkor... így szokás... Mindenki részt vesz rajta...

A lány elnémult és egy percig csak hallgatta az ezüstös harangzúgást.

- Azt hiszem, nekem is... mennem kellene... - mondta aztán, és kibújva a herceg öleléséből felkelni készült. Loki azonban a karját a dereka köré fonva visszatartotta.

- Akarod, hogy elkísérjelek? - kérdezte egy kicsit bizonytalanul. Nem tudta, nem sértene-e meg valamilyen szabályt, ha ő is jelen lenne, nem tudta, lehet-e ilyet egyáltalán... Csak azt tudta, hogy nem akarja... hogy most sem fogja magára hagyni Samerah-t. A lány egy pillanatig zavartan hallgatott, kerülte a tekintetét, aztán nagyon halkan, alig hallhatóan csak annyit mondott:

- Örülnék neki, ha velem jönnél...

Boldog mosoly futott át a herceg arcán és egy óvatos mozdulattal megint felemelte Samerah állát, hogy a szemébe nézhessen.

- Akkor így lesz, kedvesem. - csókolta homlokon gyengéden. - Menjünk, gyere...

Egymásba karolva hagyták el a kertet és sétáltak keresztül a vár udvarán. Minden kihalt volt és csendes. Loki arra számított, hogy mindenhol a virrasztásra igyekvő rendtagokba botlanak majd, de sehol nem látott egyetlen lelket sem. Viszont bármerre is nézett, minden ablakban, minden falmélyedésben apró mécsesek világítottak, mintha megannyi kis szentjánosbogár lepte volna el a várat. Azt hitte, Samerah egy nagy, közös gyűlésre viszi majd. A vár udvarára... vagy a nagyterembe... valahová, ahol az egész Rend összegyűlhet, hogy Serára emlékezzen. De a lány nem egy ilyen helyre vezette. Először úgy tűnt neki, hogy az Ispotályba tartanak. De végül nem is oda mentek. A kórház udvari bejáratától nem messze kis mellékajtó nyílt a vár falán. Keskeny, kanyargós csigalépcső volt mögötte, amely egy kis, kerek toronyba vezetett. Meredek volt és ósdi, minden lépésüknél reccsent egyet és por szállt fel belőle. Az egész torony olyan benyomást keltett, mintha csak nagyon ritkán használnák. A lépcső végén újabb ajtó várta őket, amelyen keresztül egy kerek kis szobába jutottak. Sötét volt odabent és hideg. A herceg az első pillanatban semmit sem látott, ahogy Samerah kezét fogva a kis helyiségbe lépett. Aztán a lány halkan egyetlen, rövid szócskát mondott, valami különös hangzású, idegen nyelven. Apró, pislákoló fények gyúltak ki végig a fal mentén, a kőbe süllyesztett kis mélyedésekben és a torony két átellenes falán álló ablakok alatt is. Loki most már eleget látott ahhoz, hogy jobban szemügyre vegye a szobát. Különös mintázatokkal teli szőnyeg borította a kőpadlót és az ablakok előtt függő, félrekötött, vastag függönyökön is hasonló jeleket látott. Azokra a szimbólumokra emlékeztették, amiket a mágus használt, hogy megidézze Samerah sárkányát és ettől egy pillanatra nagyon kellemetlenül kezdte érezni magát. Hamar elűzte azonban a rossz benyomásait és inkább tovább szemlélődött a helyiségben. Az ablaknyílásokba sima üvegtáblák helyett, metszett, színezett ólomüvegből készült mozaikképeket illesztettek amelyek, akárcsak a falakra aggatott vastag kárpitok a Sárkány-rend történetéből elevenítettek meg részleteket. Ahogy Loki közelebb ment az egyik ilyen üvegképhez, az ablak párkányán pislogó kis mécsesre tévedt a tekintete. Aprócska sárkányt formázott a színezüst tartó, szárnyait szélesre tárva, karcsú, hosszú nyakát kecsesen meghajlítva, a fejét felfelé fordítva. A pislákoló kis láng a sárkány szájából világított, mintha a kicsi lény tüzet okádna éppen. A herceg hosszú percekig csak bámulta, elmerengve az élethűségén és magában kénytelen volt megállapítani, hogy bizony azon sem csodálkozna, ha a kis figura egyszer csak megmozdulna és valóban tüzet fújna. Azután szemügyre vette a többi kis fényforrást is. Ugyanaz a sárkány-alak volt mind, csak más-más anyagból. Aranyból, rézből, bronzból, kovácsoltvasból... De nem csak fémből valók voltak, látott terméskőből, márványból vagy épp fekete gránitból faragottakat is köztük. Annyira elmerült a szobrocskák közötti nézelődésben, hogy észre sem vette, amikor Samerah megállt mögötte.