Asgard Sárkányai (Loki ff)

Vallomások

Hideg, kemény köveket érzett az arca alatt, amikor magához tért. Kegyetlenül hasogatott a feje, és nem volt egy olyan pontja a testének, ami ne fájt, égett, lüktetett, vagy zsiborgott volna. Csak homályos, elmosódó foltokat látott, mikor kinyitotta a szemét, és a hallása is olyan tompa volt, mintha legalábbis víz alatt szűrődtek volna le hozzá a hangok. Azért így is felismerte Artie hangját, ahogy egyre aggodalmasabban szólongatta.

- Uram! - rázogatta a vállát a fiú. - Uram, jól van?

- Hát persze kölyök, remekül... - motyogta Loki, és megdörzsölte a szemét. - De nem megmondtam, hogy ne uramnak hívj? - kérdezte aztán, ahogy nehézkesen felemelte a fejét.

- Dehogynem uram! - vigyorodott el szélesen a kislegény, és ezt a holdvilágképű mosolyt a herceg még a homályon keresztül is jól látta. - De uram... mégis mi történt?

- Semmi különös Artie... - morogta maga elé Loki és a falnak támaszkodva felült, majd megint megdörzsölte a szemét. Lassan kezdett már visszatérni a látása, bár ha pár másodpercnél hosszabb ideig nézett pislogás nélkül egy helyre, még mindig fekete pöttyök és karikák táncoltak előtte. - Csak egy varázslatot próbálgattam és véletlenül... Hát, túl erősre sikerült.

- Oh... értem uram... - bólogatott a fiú megint szaporán. De közben egyáltalán nem úgy tűnt, mintha tényleg értené, és továbbra is ugyanazzal az aggodalmaskodó képpel méregette a herceget. Loki néhány percig kifejezéstelen arccal bambult vissza rá, majd hirtelen azt kérdezte:

- Mennyi most az idő, Artie?

Talán nem ez volt a legszerencsésebb kérdés, ha afelől akarta megnyugtatni a fiút, hogy nem ment el az esze... viszont szükséges volt, ha arra volt kíváncsi, milyen sokáig feküdhetett a folyosón.

- Az idő, uram? - kérdezett vissza Artie meglepetten. - Késő délutánra jár uram, de pontosan nem tudom...

- Délutánra?! - ismételte meg Loki elképedve. Valamikor a kora reggeli órákban történt, hogy Samerah-val összevesztek, és a lány kiütötte... Eszerint tehát, akkor jóval tovább volt eszméletlen, mint ahogy azt elsőre gondolta volna. És rengeteg értékes időt vesztett el közben. Hirtelen felpattant a földről, de azonmód meg is szédült rögtön. Ráadásul a lábai is zsibbadtak, még mindig, és nem igazán bírták el a súlyát. Csak azért nem esett el újra, mert Artie ott termett mellette és megtámogatta. Tanulság: sose bőszíts fel egy olyan sárkányt, akinek a villámokhoz van köze...

Nem gondolta volna ugyan, hogy egyszer még hasznát is veszi a mitugrász kis inasának, de most örült, hogy a fiú itt volt mellette. Ki tudja, milyen sokára tért volna csak magához, ha Artie nem találja meg és nem próbálja életre rázni. Akár estig is itt feküdhetett volna, amilyen elhagyatott, és kevéssé használt ez a folyosószakasz...

- Köszönöm kölyök. - veregette meg a fiú vállát hálásan, miután már sikerült egyedül is talpon maradnia. - Mindent köszönök. Nem is tudod, mennyire leköteleztél...

- Semmiség uram. - vörösödött el szégyenlősen Artie. - Szívesen máskor is, uram! - vigyorodott el aztán ismét.

Erre már Loki is halványan elmosolyogta magát, majd még egyszer vállba veregette a fiút, és aztán elindult vissza, a nagyterem felé. Meg kellett tudnia, történt-e esetleg valami, amíg nem volt magánál. És Samerah-val is beszélnie kellet. Szilárdan elhatározta, hogy megkeresi, annak ellenére is, hogy a lány világosan az értésére adta, nem akarja még egyszer látni. Mindenképpen beszélni akart vele, és még azt is hajlandó volt megkockáztatni, hogy a sárkány újra nekitámadjon. Vagy, hogy Samerah megint lesokkolja, ha túlságosan feldühíti.