Asgard Sárkányai (Loki ff)

Árulás

Hirtelen, váratlanul riadt fel, maga sem tudta, mire, vagy miért. Kora reggel volt, a kelő nap aranyos fénye éppen csak belopakodott az ablakán és őt egy pillanatra egészen meglepte a tény, hogy a szobájában van és nem a parkban. Ahogy az is, hogy az ágyában fekszik, nem pedig... Az imént még a fűszálak finom hűvösségét és a föld keménységét érezte maga alatt... de most mégis az ágyában feküdt. Ráadásul egyedül, holott esküdni mert volna rá, hogy egy másodperccel ezelőtt még vele volt, még a karjában tartotta őt...

Loki csalódott nyögéssel temette a párnájába az arcát, majd sóhajtva a hátára fordult. Ha ez így megy tovább, ezek az átkozott álmok egyszer még a tébolyba fogják kergetni. A tűzvész éjszakáját követően egy rövid ideig úgy tűnt, sikerült megszabadulnia tőlük... de aztán hamarosan újra gyötörni kezdték. Méghozzá a korábbinál sokkal hevesebben, sokkal... intenzívebben, és azóta megint, minden éjjel Samerah-val álmodott. Mint ahogy most is...

A lány ezúttal a park puha pázsitján lett az övé, a balzsamos illatú éjszakában, a holdfényben, a csillagok alatt, és olyan hihetetlenül... valósághű volt az egész... Mikor felébredt, hosszú percekig azt sem tudta, hol van egyáltalán. Aztán rájött persze, hogy megint csak egy újabb, gyötrően édes álomban volt része. Ám ahogy lassan visszatért a tudata a valóságba, és megállapította, hogy a szobája jól ismert falait látja maga körül, hogy a saját ágyát érzi maga alatt, hirtelen elfogta a kétely egy pillanatra... Mert tényleg Samerah-val volt a parkban, múlt éjszaka... Kicsalta a szobájából, hogy odaadhassa neki a tőröket, amiket búcsúajándékul szánt, és azután... Ködbe borult, homályba veszett minden. A leghalványabb fogalma sem volt róla, hogyan került vissza ide, a szobájába, nem emlékezett semmire. Csak a csókra... Arra a félénk, kedves, édes búcsúcsókra, amit a lánytól kapott... És az álomra. Mert minden más, ami azután történt, álom volt, csak az lehetett... A vágyai űztek csúfot belőle, a képzelete volt az, ami játszott vele, már megint. Biztosan így volt, csak így lehetett. De egy kicsit azért mégis... mégis kételkedett... Annyira életszerű volt, annyira... valóságosnak érzett mindent... A teste melegét, a puha bőrét, az édes ajkait, a fülében hallott sóhajait, a lélegzetét, a csókjait... Egy pillanatra igazán nem tudta, vajon csak álmodta-e az egészet, vagy tényleg megtörtént... Mennyi volt belőle az álom, és mennyi a valóság? Nem tudta különválasztani a kettőt, bármennyire is igyekezett, és így aztán, végül már-már abban is kételkedni kezdett, hogy Samerah valóban megcsókolta őt búcsúzóul, a múlt éjjel. Talán az is, mint minden más is, csak az álmában történt meg...

Egy újabb sóhajjal kihúzta a feje alól a párnát, egy pillanatra az arcához szorította, majd visszafordulva az oldalára úgy ölelte magához, mintha csak a lány feküdne ott, mellette. Ezzel próbálta elűzni a sóvárgó hiányérzetet, a kínzó vágyakozást, ami gyötörte... Minden álom és minden ébredés után ezt érezte, amióta csak itt volt. Minden nap, minden reggel... és ez a gyötrő hiány egészen addig kísérte, amíg újra meg nem pillantotta Samerah-t. Akkor aztán... valahogy... mintha egyszerűen a helyére billent volna a világ. Már az, hogy láthatta, elég volt hozzá, hogy jobban érezze magát, hogy enyhüljön a mellében az a tompán sajgó szorítás... Kellemetlen, undok gondolatként tolakodott az agyába, hogy egy nap múlva végleg el kell mennie a Sárkányvárból. És bizony, egy kissé félve gondolt bele, mi lesz majd, hogyan is lesz majd... azután. Vajon az Erőddel együtt, Samerah-val együtt a kínzó látomásokat is elhagyja majd? Megszabadul vajon az álmaitól, ha már nem él a lánnyal egy fedél alatt? Elmúlik, vagy legalább csökken majd a vágyakozása, ha már nem lesz vele, ha többé nem látja? Vagy most már mindig ennyire vágyni fog utána? Mindig így kínozza majd a hiánya? Mindig ennyire vágyja majd, hogy átölelhesse, hogy a hajába fúrhassa az arcát, érezhesse az illatát, hogy a fülébe suttoghasson, hogy hallhassa a hangját? Azt az édes, csengő nevetését, vagy a dalolását? Vagy csak egyszerűen azt, ahogy beszél hozzá, ahogy incselkedve gúnyolódik vagy tréfálkozik vele, vagy amikor kedves gyöngédséggel úgy szólítja őt „hercegem"? Ha igen, úgy igencsak keserves hónapoknak, sőt éveknek nézhet elébe az elkövetkezendőkben...