Asgard Sárkányai (Loki ff)

Otthon, újra...

Erőteljes, hangosan dobbanó léptek zaja verte fel a kora délután álmos csendjét Asgard királyi palotájának ezen az eldugott, félhomályos szakaszán. Odin, Mindenek Atyja magában fortyogva tette meg a rövid utat, a trónteremtől a felesége lakosztályáig vezető titkos folyosón át. Frigga még csak fel sem rezzent, amikor belépett hozzá. A fésülködőasztalánál ült, fehér és arany színekben pompázó selyemruhájában, és éppen a hajából szedegette ki nagy gonddal, az ékszerként - és rögzítésként szolgáló gyűrűket és csatokat. Odin még most is, ennyi év házasság után is, újra meg újra elcsodálkozott rajta, milyen gyönyörű, milyen elbűvölő is ez az asszony, és ma is épp olyan szerencsésnek érezte magát, amiért ő a királynéja, az élete társa, mint aznap, az eljegyzésük napján, amikor Frigga őt választotta... Mennyi mindenen mentek keresztül együtt, mennyi teher nyomta a vállukat! Vezették a királyságot, bölcsen és körültekintően, háborúkat vívtak meg együtt, amelyek végeztével, végül békét hoztak a Kilenc Birodalomnak, felneveltek két fiút... Megint elfogta a folyosón érzett bosszúság egy pillanatra, ahogy a fiaira gondolt. Pontosabban, csak az egyikükre. A fiatalabbikra...

- Hol van? - kérdezte a feleségét, egy halk sóhajjal, és nagyon igyekezett legyűrni a mérgét. - Hol bóklászik, már megint?

- Loki? - kérdezett vissza Frigga, egy különösen makacs és ragaszkodó hajgyűrűvel küszködve. - Fogalmam sincs... De tudod, hogy milyen. Mindig kódorog valahol.

- Tudom, igen. - morogta az orra alatt a király, és becsukva maga mögött a lakosztály ajtaját, a fal mellett álló asztalhoz ment, töltött magának az ott lévő boroskancsóból, majd az egyik faragott karosszékbe telepedett és fáradt kis nyögéssel kinyújtóztatta a lábát. Hiába az asgardiak emberi mércével mérve képtelenül hosszú élete, azért a kor őket sem kímélte. És néha bizony, már ő is megérezte a maga mögött hagyott éveket, a csatákban szerzett, háborús sebeket. Például ezt is, ezt az átkozott nyilallást néha, a bal térdében. Egyszer kificamodott, mikor a harc hevében és forgatagában a lova valamitől megriadt és le akarta vetni magáról. Akkor meg sem kottyant neki. De mostanában, ha nyirkosabbra fordul az idő, már egyre többször érzi... Frigga elnyomott kis mosollyal figyelte őt a szeme sarkából, a tükrön keresztül, majd miután az utolsó díszt is sikerült a hajából kiügyeskednie, és gondosan elrendezte a maga tartójában mindet, felállt a pipereasztalka mellől, a férjéhez sétált és gyengéd kedveskedéssel megmasszírozta egy kicsit a vállát. Odin hálás sóhajjal fogadta a figyelmességét, és köszönetképpen, gyöngéden megcsókolta az asszony mindkét kezét.

- Frigga, ez így nem mehet tovább. - szólalt meg azután, mikor végül a felesége is leült mellé.

- Micsoda? - kérdezett vissza a királyné, látszólag szórakozottan, egy kis kupányi bort kortyolgatva, ami ki tudja honnan termett a kezében, mert az előbb még biztosan nem volt nála...

Odin meglepetten pislantott, majd egy kissé bosszúsan megrázta a fejét. A sok-sok évnyi együttlét ellenére sem szokta meg, még mindig, hogy az asszony olyan szorosan él együtt a mágiával, és olyan természetességgel használja, mintha csak enne, inna, levegőt venne, vagy sétálna.

- Tudod jól, hogy miről beszélek. - mondta aztán, felocsúdva. - Lokiról. Egyre inkább elhanyagolja a kötelességeit. Nem látja el tisztességesen a feladatait. Nem jelent meg reggel a Palotaőrség eligazításán sem, és ez a mai már a sokadik alkalom volt, az őrparancsnok szerint.

- Légy türelmes hozzá egy kicsit...

- Azt hiszem, épp elég ideig voltam türelmes. Már fél év telt el, mióta visszatértek az udvarba.

- Tudom... - sóhajtott Frigga halkan. - Tudom...

- Azóta, hogy a Rendből visszajöttek, mindig csak kivonja magát mindenből, folyton-folyvást félrevonul. Néha napokra is eltűnik, és senki sem tudja, hol kóborol...