A Tattooed Little Fox

Unknown saviour

Reggelre elállt az eső.
Nagyot nyögve nyújtózkodtam. Fintorogva vettem szemügyre a csupa sár parkot körülöttem. Nem vágytam a hideg cumóban caplatásra, ráadásul tudtam, mocskos talppal még annyira sem engednek fel a vonatra, mint mezítláb. Morogva kászálódtam össze; a hidegben leheletem gomolygó felhői körbeölelték a fejem, miközben minél gyorsabban próbáltam megszabadulni zoknimtól és belebújni a pulcsimba. Reméltem, nem lesz tüdőgyulladásom. Lesöpörtem az ázott leveleket a gitáromat rejtő szemeteszsákról, majd a hangszert kivettem a barna nylonból, s hátizsákommal egyetemben a hátamra csaptam. Kiindultam a parkból és reméltem, találok majd valakit, aki rendes útbaigazítást ad a pályaudvarig.

Szerencsémre nem messze a parktól egy kedves fiatalember elmondta, hogy s mint jutok el az állomásra. Szerencsétlenségemre, célom bőven a Central Park túloldalán volt, és a még jobban összesarazódást elkerülendő kénytelen voltam körbekerülni a parkot.

Ahogy a panelek, kávézók és különféle üzletek előtt sétáltam, a Nap egyre feljebb vándorolt az égen. A hőmérséklet is emelkedett, s bár a járdák már nem voltak nedvesek, pocsolyák még mindig voltak. Egy meglepően nagy vízfelület csillogását elnézve gondolataim egy bizonyos fiú felé kalandoztak...
Míg az aszfalt fel nem robbant előttem.

Az emberek sikoltozva szaladtak szerteszét. Én csak megrökönyödve álltam ott, míg meg nem hallottam a segélykiáltást.

Egy nő és egy kisgyerek beszorult egy nagy darab aszfalt alá. Talán anya és fia lehettek, egyforma gesztenyeszín hajuk volt. Odafutottam hozzájuk, s megpróbáltam lelökni róluk a törmeléket, de nem voltam elég erős. Melléjük guggoltam.

-Tartsanak ki, minden rendben lesz. Egy pillanat és kiszabadítom magukat. – Az anyuka sírva bólogatott, s szorosan ölelte a rémült kissrácot. Ráfektettem tenyeremet az úttestdarabra, és felkeltettem a rókát. Ez alkalommal azonban ereje az egész testemet megtöltötte. Kezeim alatt az aszfalt hullámzott, s szépen levonult a két járókelőről. Épp mielőtt felsegíthettem volna őket, újabb robbanás hallatszott. Felkaptam a fejem, és megláttam a felénk dőlő tízemeletest.

A pillanatnyi dermedtséget okozó ijedség elmúltával felpattantam, és a panel felé futottam. Megpróbáltam kizárni a bepánikolt sikolyokat – nem sok sikerrel -, s mintha csak sarat fröcskölnék az épület felé, talpam az aszfaltba csaptam. Éreztem, ahogy az erő végigszáguld az ereimen, s láttam a hullámot, ami fölfutott a ház oldalán, megállítva azt. Átkoztam magam a hősiességemért; tuti, hogy valaki felvette, és akkor lőttek a csendben vándorlásnak. Körbenéztem az utcán, az anyukát és fiát keresve, de ahogy megfordultam, hirtelen összeestem. Még éreztem a rókámat összegömbölyödni a tarkómon, aztán egy másodperc alatt minden kék lett.

............

Boldog karácsonyt! Szóval, nem fogok sokat rizsázni, csak annyit, hogy ezeknek a kemény 400 szavas szösszeneteknek vége. Mostantól beindulnak a dolgok, és jönnek a hosszabb részek is. Ennyi. Pá