A Tattooed Little Fox

Rubbish-man, Rubbish-man, does everything that some rubbish can

- Borzasztó vagy.
Ő csak kuncogott, és újra megcsókolt, ujjhegyével továbbra is a rókát cirógatva. Vigyorogva élveztem az ajka puha érintését az enyénem, kezem ezalatt tovább siklott a sötét tincsek között, az apró fonatokat kerülgetve, amiket  észrevétlenül csempésztem a hajába .
- Nem mintha te sokkal jobb lennél.
Nevetgélve támasztottuk össze a homlokunkat. Kivételesen meleg éjszaka volt, az első áprilisban, így a házak között fújó szél még a tetőn sem zavart minket. Jócskán elmúlt éjfél; már órák óta fönn voltunk. Mosolyogva néztem Bucky a város fényeitől éterien csillogó szemét.
Ez volt az első rendes találkánk az aktiválásom óta. Egyszer ugyan szembetalálkoztunk egy könyvbeszerző utamon, de mivel Wanda elkísért, alig válthattunk egy pillantást is. Derült égből villámcsapásként jött az ötlet, miszerint kilopódzok a Toronyból az éjszaka közepén, és bárminemű előzetes megbeszélés nélkül toppanok be Bucky ajtaján. Még szép, hogy felelőtlen voltam, de a férfi szerencsére hamar abbahagyta ennek ismétlését, miután a panel tetejére felrángatva megcsókoltam.
- Holnap dolgoznom kell.
- Nekem is - érintettem össze az ajkunkat.
- Jó, de te egész nap a Toronyban lebzselsz. - Hüvelykujjával az arcomat kezdte simogatni, én pedig élvezettel hunytam le a szemem.
- Ki tudja, lehet, holnap meglesz az első bevetésem is.
- Nagyon remélem, hogy nem - húzott Bucky egy újabb csókba. Kellett pár perc, mire folytattuk a beszélgetést.
- Csak nem aggódsz értem?
Bucky elcsendesedett. Összevont szemöldökkel emeltem meg kissé az állát. - Hé... Nincs miért. Egyrészt tudok vigyázni magamra, másrészt a többiek végig mellettem lesznek. Talán még hetekig nem történik semmi.
A férfi aprót szusszantott. - Tudom.
- Akkor jó - mosolyodtam el, majd nyomtam egy puszit a homlokára, és megöleltem. Bucky habozás nélkül fonta körém a karjait.
- De ha mégis... Vigyázz magadra. Jó? - A szavakat némiképp tompította, hogy Bucky a nyakamba temette az arcát. Kapott egy újabb puszit, ezúttal a füle mögé.
- Jó.

<•~•>

Kemény két óra alvás után botorkáltam ki a konyhába, a kávéfőzővel foglalatoskodó Steve-vel találva szembe magam.
- Hű, Cas! - szaladt össze Steve szemöldöke, megpillantva engem. - Úgy nézel ki, mint aki reggel fél hatkor került ágyba.
- Mhvmff. - Fél órát tévesztett. Ezt természetesen nem kötöttem az orrára. - Tovább olvastam, mint terveztem. Meg néhány rémálom is benézett.
A férfi megállt a bögre töltése közben, és kérdő nézett rám. Úgy vontam vállat, mint akinek fogalma sincs, mire vár, de mikor nem vette el a tekintetét, kénytelen voltam beadni a derekamat.
- Csak a szokásos - sóhajtottam. - A lövésről; néhány korábbról.
- A... tetoválás...
- Igen - szakítottam félbe Steve-et. Honvágy apró szikrája ébredt bennem, ahogy a múltam említése előásta az... idegenben töltött éveimet. Úgy tűnik, vannak dolgok, amiken az ember sosem tud teljes mértékben továbblépni. - De azok leginkább csak zsigeri érzéseket hagynak maguk után, a konkrét álmok nem maradnak meg.
- Aha. - Steve kiöntötte a kávét, én pedig megragadtam a vízforralót. Alig nyitottam meg a csapot, mikor Péntek hangja szólalt meg.
- Figyelem! Minden Bosszúállónak! Mutáns támadás Fort Pierce, Floridában! A célszemély egyenlőre ismeretlen, a-
- Elég, Péntek! - vágott a szavába Steve, lerakva a bögrét s a szobája felé sietve. A küszöbről kiáltott vissza, mikor én nem moccantam. - Gyerünk Cas, mire vársz?
- Te jó ég, tényleg! - csaptam a homlokomra, átkozva magam, amiért még mindig nem szoktam az aktív státuszomhoz. Kiviharzottam a nappaliból, csak hogy egy perc múlva teljes szerelésben térjek vissza, az épp az alkarvédőjét felöltő Clinttel a nyomomban. Tony egy szempillantással utánunk toppant be.
- Aki kész van, a tetőre! - Nem mulasztott el rám kacsintani, miközben elszaladt a páncéljáért; a csomó a gyomromban meglazult kissé. Clint és én pik-pakk a liftben termettünk, alig maradt időm összefogni a hajam, mielőtt kilépünk volna a Torony tetejére. A quinjet már várt ránk. A hajat cibáló szélben keresztültörtettünk a murván, és a gépben is voltunk.
- A többiek? - kérdezte Nat a pilóta helyéről. Mellette Steve épp a fejhallgatóját igazította meg.
- Bruce és Vízió maradnak - röppent be Tony a páncéljában, egy pillanattal a Wandával a karjában érkező Pietro előtt.
- Mindenki megvan? - nézett hátra Steve. - Jó, Nat, indulás!
- Vettem, kapitány.
A gép egy rándulással felszállt, én pedig hirtelen elgyengült térdekkel kapaszkodtam meg a falban. Pi kajánul elvigyorodott.
- Mi van Cas, csak nem félsz a magasban?
- Nem - grimaszoltam. - Csak még sose repültem.
- Majd beleszoksz - paskolta meg Clint a hátam. - Stark, mit tudunk pontosan erről a mutánsról?
- A fickó neve Jack Ballon, egy hete eltűntként jelentették be az orlandói elmegyógyintézetből. Súlyos kleptomániával vitték be, de nem fogjátok elhinni, mit lopott. - Mivel nem igazán értékeltük Tony hatásszünetét, inkább folytatta. - Szemetet! Telehordta a házát mindenféle vacakkal, egy idő után már a kertjében is halmokban állt a kacat. A szomszédok jelentették be. Most viszont szemétből állít össze embereket, amik az utcákat róják, egyre csak hízva a kukákból. Eddig három szemétembert jelentettek be, mind viszonylag közel egymáshoz; távolabb valószínűleg nem hat az ereje.
- Szóval... El kell vinnünk minden szemetet a hatóköréből?
- Kezdetnek mindenképpen - ellenőrizte az ideg feszességét Clint. - Pi, menni fog?
- Piskóta lesz - körzött a fiú a bokájával. Én is átmozgattam magam kicsit.
Húsz perc múlva szálltunk le Fort Pierce egyik terén. Egy leklet se láttunk, de a sikolyokat hallottuk; nem voltunk messze.
- Jól van, ne feledjétek, már négy szemétember van, és ez csak amiről tudunk. Pietro, vidd el a környékről a kukákat a város túlfelébe. Wanda, Cas, Steve és én a kacathuszárokat fogjuk leszerelni, Nat, Clint, ti Jacket intézitek el. Mindenkinek működik a rádiója? - Bólogattunk. - Rendben. Vigyázzatok magatokra, nem tudjuk, mi van még a pasas tarsolyában.
Beleeresztettem a rókát az aszfaltba.
- Okés, indulás!
Még a quinjeten Tony megmutatta nekünk Fort Pierce térképét, rajta a szemétemberekkel. Én és Steve az egyik irányba indultunk el, Wanda és Stark a másikba. A házak között szaladva kerestem a járkáló kukatölteléket az erőmmel; pár utca után meg is találtam mindkettőt.
- Steve, te menj balra - böktem néhány menekülő ember irányába. - Elvileg... - Ráncot vetett az orrom a koncentrálástól. - Két sarokra lesz az egyik. Én intéztem a másikat - indultam jobbra.
- Rendben. Légy óvatos! - Szalutáltam a kapitánynak, mire csak egy szemforgatás volt a válasz (ezek az öregek sosem értik a viccet), és már futottunk is ketten kétfelé. Nem kellett sok idő, hogy a saját szemétemberembe is belebotoljak.
Egy kisebb téren bukkantam rá. Ugyan a róka-radarommal már felmértem, mekkora, látni más dolog volt. Földbe gyökerezett a lábam a három emelet magasan tornyosuló alak láttán; a szemétember komótosan ballagott az utcán, hagyva, hogy a kukákból felé kígyózó hulladékösvények egyre csak hízlalják és hízlalják. A tenger felől fújó szellő addig megkímélt a szagoktól, de a szemétemberből áradó istentelen bűzt semmi nem tudta sokáig elnyomni. Könnyek szöktek a szemembe az ájertől.
- Basszuskulcs - nyögtem, próbálva nem törődni facsarodó orrommal. Dolgom volt.
Az erőm a feje búbjáig behálózta a szemétembert, éreztem minden egyes műanyagzacskót és sörösdobozt. Olyan mozdulatot tettem a kezemmel, mintha csak a függönyt húznám el, a szemétember pedig, akárcsak egy ingatag jenga-torony omlott össze. A szemét egy óriási kupacban hevert a tér közepén, de legalább már élet és forma nélkül.
Legalábbis én ezt gondoltam.
Alig telt el öt másodperc, a hulladék újra kezdett emberi alakot ölteni. Ezúttal azonban a szemét felém fordult, nem hagyva kétséget, én nyertem meg az első számú célpont nevet. Elmormoltam egy francba-t, és csurig töltöttem magam a róka erejével. Összeszorítottam  a szemem, ahogy a mikrókból és Starbucksos poharakból álló ököl lecsapott; és fellélegeztem, mikor az egész formátlan pacává olvadt körülöttem. Adrenalin száguldott végig az ereimen, s egy szempillantás múlva a szemétember egy babakocsinyi, alaktalan tömbbe tömörödve pihent az aszfalton. Egy percig még gyanakodva figyeltem a szemétember-sűrítményt, de végül megnyugodtam, mikor az időnkénti rángatózást nem váltotta fel végtagnövesztés vagy szemétszipkázás.
Beleszóltam a fülesembe. - Én kész vagyok!
Semmi.
- Hahó! Veszi valaki? - Továbbra se jött válasz. Ráncba szaladt homlokkal vettem ki a fülemből a szerkentyűt; szitkozódva konstatáltam, nem csak a szemétembert sikerült megolvasztanom.
- Cas! - Egy kék villanással Pietro jelent meg a téren. - Cas, te jó ég, azt hittük valami baj van.
- Nem, semmi - mutattam az összeaszalódott fülest. - Pusztán egy kis technikai nehézség.
- Az király, mert elkélne a segítséged. - Újabb villanás, és Pietro máris velem a karjában száguldott keresztül az utcákon. Steve és Tony között tett le, akik csészealjnyi szemekkel bámultak egy felhőkarcolót.
- Hali - lihegtem. - Mi a gond?
- Az - mutatott az épületre Steve. Elsőre nem értettem, mire gondolnak, de ahogy a róka belészövődött, én is megéreztem az instabilitását. Egy pillanat múlva észrevettem a tövében álló két szemétember is, akik fáradhatatlanul szívták el belőle az anyagot; Wandát, aki ugyancsak fáradhatatlanul próbálta őket megakadályozni ebben; és legutoljára a harmadik szemétembert, akit Wanda már képtelen volt féken tartani. - Ballon épp rá akarja omlasztani a veszélyeshulladék-raktárra a pincében.
- És, miért nem állítjátok meg?
Tony kétségbeesetten csóválta a fejét. - Felhasználna minket. A páncélomat, Steve pajzsát, még Clint nyilait is. De valahogy egyben kell tartanunk a kócerájt, mielőtt egész Fort Pierce és környéke meghal mérgezésben.
- És arra gondoltatok, én meg tudnám ezt tenni. - Tony és Steve összenézett.
- Túl nagy falat - felelték szinkronban. - Nem, a kukatöltelékeket kéne szét...
Wanda sikolya hasított a levegőbe. Mind a felhőkarcoló felé kaptuk a fejünket, ahol a harmadik szemétember észrevétlenül a lány mögé került, és most épp körérendezte magát. A Wanda kezéből áradó vörös köd otthagyta a toronyházat bontó szemétembereket, és sikertelenül próbálta darabokra szedni a lányt foglyul ejtő kukakupacot.
- Wanda! - Iramodott el Pietro, de a szemétemberrel ő sem tudott mit kezdeni.
- Menjetek - néztem a Tony-Steve párosra -, én elintézem a kócerájt.
Egy bizonytalan pillantás után bólintottak, és Pi után siettek, én pedig kezelésbe vettem a düledező felhőkarcolót.
A probléma az enyémhez hasonló képességekkel az, hogy ugyan elvileg nem terhelik meg a tested, gyakorlatilag nagyon is. És most nem migrénekről beszélek, vagy vérző orrokról (nem mintha azok nem lennének). Mikor az erőm megtartotta a magába omlás szélén lévő épületet, úgy estem térdre a súlyától, mintha tényleg a hátamon lett volna. Sosem ordítottak még a reflexeim visszavonulást olyan hangosan, de nem hátráltam ki. Nem hátrálhattam ki.
Hallottam a recsegést, a vasbeton csikorgását, de nem engedtem összedőlni a felhőkarcolót. Pattogott a fülem, ujjaim az aszfaltba mélyedtek. Tartsd, tartsd, tartsd...
Úgy éreztem, menten felrobban a fejem. A kóceráj hajlongott a szélben, csak miattam nem billent ki az egyensúlyából. Az alapok pillanatról pillanatra gyengültek. Próbáltam megerősíteni a támoszlopokat, de a szemétemberek folyamatos bontogatása nem hagyta. Fogcsikorgatva kapaszkodtam a róka erejével a lehullani akaró darabokba.
- Cas. - Egy kéz érintette meg a vállam. Mintha egy nagyon, nagyon távoli helyről akartak volna előhúzni, ki az épületből. De éreztem a repedéseket, az instabilitást, nem engedhettem el. - Cas, vége. Nem kell tovább tartanod.
Talán Steve volt.
Mint mélybúvár a vízből, törtem át az erőm felszínét. Újult erővel nehezedett rám a felhőkarcoló, de végre felfogtam a környezetemet. Steve és Clint állt a két oldalamon.
- Gyere ki - mondta halkan Clint. - Tony gépei megtámasztják, amit az oszlopok nem tudnak. Már nem kell tartanod.
Valóban? Egyszerre tűnt úgy, mintha csak egy perce, és mintha már két napja tartottam volna folyamatosan. Valószínűleg csupán negyed óra lehetett.
Lassan, mintha kötést tekernék le magamról, szakadtam ki a vasbeton szerkezetből. Ahogy hirtelen visszazuhantam a testembe, mintha egy dobozba gyömöszöltek volna bele. Nagyon jól esett.
- Gyorsak voltatok - ziháltam. Vér íze lapult a nyelvemen, és rézillat szállt az orromba; két vastag vörös csík vezetett le keresztül a számon az államig.
- Kösz, nem kell ide a szarkazmus. -  A dorgálást nagymértékben tompította Clint szoros ölelése. - Ügyes voltál kölyök.
Fáradtan elvigyorodtam. - Tudom. Wanda? - kérdeztem, ahogy elvánszorogtunk a felhőkarcoló elől. Steve a karomat átvette a vállán támogatott.
- Tony egyből a gépre vitte. Csúnyán megütötte a fejét, de minden rendben lesz. Nat és Pi elintézték Ballont, most a S.H.I.E.L.D.-et várják, akik majd biztonságosan elzárják.
- Hova?
Steve felsóhajtott. - Nem tudom. Hé - rázott meg kissé, értve a hallgatásom okát. - Te soha nem fogsz oda kerülni. Bosszúálló vagy. Minket nem zárhatnak el.
Mire a quinjethez értünk, úgy fájt a fejem, mintha üveggyapottal és borotvapengékkel bélelték volna. A látásom is hangyásodni kezdett.
- Steve... - Alig léptünk be a gépbe, a lábam felmodta a szolgálatot, és elájultam, mielőtt még a földön koppanhattam volna.
Szupi.

<•~•>

Kivételesen a csupasz, fehér falak helyett a könyvespolcaim köszöntöttek. Nyakig takarózva feküdtem az ágyamban, meglepő módon fájdalommentesen (azért a felhőkarcolós akció után durva migrént vártam), a kora reggeli napfény megvilágítva a paplan alól kilógó lábfejem. Nagyot nyújtóztam; az ízületeim szokatlanul hangosan ropogtak.
Első utam a fürdőbe vezetett, egészen pontosan a vécére, ugyanis mintha másfél napja nem pisiltem volna. Gyanakodva dörzsöltem a homlokom, a fejfájást várva, de se a vécén, se a zuhany alatt, se öltözködés közben nem jött. Mintha nem is lett volna.
Bizarr.
A konyhába botorkálva egyedül Bruce-t találtam ott. Épp egy tányér rántották falatozott ímmel-ámmal, figyelme nagyobb részét valami szörnyen tudományosnak tűnő cikknek szentelve. Nem vett észre, mikor besétáltam, csak miután ráköszöntem.
- Jó reggelt!
- Áh - kapta föl a fejét -, szia Cas! Épp ideje volt.
- Minek is? - sétáltam a vízforralóhoz.
- Hát, felébredni. Mindannyian aggódtunk egy kicsit, miután olyan sokáig ájult maradtál, de aztán rájöttünk, csak alszol, és inkább nem zavartunk. Rád fért, kétségtelenül, de majd' két napot...
- Várj! - perdültem meg. - Azt mondod, Fort Pierce tegnap előtt volt? - Bruce bólintott. - Jesszus! - A kezembe temettem, az arcom. - De legalább értem, miért nem fáj a fejem - szűrtem az ujjaim között, majd egy sóhaj kíséretében visszatértem a teacsináláshoz. Az azután készített bőséges reggelim fogyasztása végeztével, mivel még mindig senki nem volt a láthatáron, visszamentem a szobámba, és egy polifommal a hónom alatt vonultam fel a tetőre. Ugyan fejfájást nem kaptam, úgy éreztem, ráfér egy kis meditálás az erőmre. Na meg rám is.
Épp csak annyira volt hűvös, hogy az egyik napos sarokba kelljen vonulnom a szél elől. Egy laza nyújtás után lótuszülésbe hajtottam a lábaimat, lehunytam a szemem, vettem egy nagy levegőt, és kiürítettem az elmémet. Vagyis, megtöltöttem valami teljesen mással, mint gondolatokkal.
Napfény cirógatja a bőröm. Zöldellő mező. Mohos sziklák. Ezeréves fák.
A tarkóm csikladása. Tetoválások. Madárkarom a kézfejen, szárnyak a lapockák tövénél, sasmadár a szív fölött. Pocsolyakék szem. Aranyszőke haj.
A szél illata. Kőtömbök között kavarodó köd. Zafírkék égbolt. Fű surranása a bundámon. Fuksziaszín hajnal. Csillagos éj, zilált lepedők, ölelő karok.
Békés, és üres, és tiszta, és szabad.

~~~~~~~~~~

Nnnnnaszóval.
Kérlek ne öljetek meg.
Az elmúlt két hét sűrűbb volt mint a birsalmasajt, és az ihlet is lassabban jött, mint a MÁV, szóval alig tudtam írni, és tényleg, komolyan, nagyon nagyon sajnálom. Ma is föci OKTV és irodalom tanulás helyett pötyögtem ezt a részt, úgy, hogy holnap látástól vakulásig szerepjátszom. A lényeg, hogy kevesebb időm van írni nektek, mint szeretném.
Nem akarok a két hétből rendszert csinálni, de nem tudom, mennyire leszek betáblázva at elkövetkezendőkben, szóval előre is bocsánat, ha kések. Ezt a részt is próbáltam hosszabbra írni az átlagosnál, kárpótlás képpen, de annyira nem jött be, mint terveztem. Ettől függetlenül remélem, tetszett (vagy legalábbis nem lett szar).
Na jól van, elég a rizsából. Kitartás a sulihoz, kívánjatok termékeny írást, már közeleg az őszi szünet. Próbálom minél hamarabb hozni a kövi részt (mindig ezt ígérem?).
Bajuszos álmokat, rózsás angyalokat, don't let the bed bugs bite y'all
Jóccakát
😊