A Tattooed Little Fox

Such a pleasant change of heart (or just rational thinking)

Utána akartam menni. Annyira, de annyira utána akartam menni, megragadni a karját, megpördíteni, és még egyszer megkérdezni. Még ötször. Tízszer. Amíg én is el nem kezdtem hinni.
Ehelyett sóbálványként álltam, és a távolodó alakot figyeltem. Ahogy elég messzire ért ahhoz, hogy már nem láthattam volna a vonásait, ha visszafordul, és csak akkor emelte a kezét az arcához, mintha könnyeket morzsolna el. Földbe gyökerezett lábbal néztem, ahogy elnyelik az utcák, és még mindig éreztem az ajka emlékét az enyémen. Hogy történhetett ez meg?
Dühös voltam, és féltem, és csalódtam, ugyanakkor repestem a boldogságtól. Három hónapon át egy szót sem szólt arról, amit megtudott rólam, ami voltam, ami pár megfelelő szó után még mindig lehettem. De mégis, ez alatt a három hónap alatt ugyanúgy felhívott időről időre, mint aki tesz az egészre, sőt, ma is eljött, mint aki tesz az egészre, sőt, úgy ment el, mit aki tesz az egészre.
Mikor azt mondtam, veszélyes, nem rá gondoltam, nem a kockázatra, amit ő jelentett, még csak nem is a H.Y.D.R.A.-ra, hiszen eddig is tudták, hogy tud rólam. Arra gondoltam, amivé bármelyik percben visszaváltozhatok. A törésekre magamban, ahonnan a repedések belé is át fognak hálózni, ha túl sokáig van mellettem. Nem volt jogom ezt tenni vele.
De tényleg nem bírta volna? Erős volt, ezt karácsony óta tudtam, de az elmúlt hónapok azt bizonyították, még annál is sokkal keményebb. Nem mindenki heveri így ki, ha meglövik. A tény, hogy a számtalan dolog után, ami megtörtént vele, ilyen vidám és gondtalan tudott lenni jelentett valamit.
Talán engem is kibírt volna.
Mire elhatároztam magam, már késő volt, messze járt. Nem lett volna értelme utána rohanni.
Vagy mégis?
Futólépésben szlalomoztam az emberek között, és próbáltam a fejek fölött előrelesni. Utol kellett érnem, mielőtt eljut a Toronyig, vagy lőttek az egésznek. Úgyhogy tovább kerülgettem a járókelőket, futottam ám a zebrán az utolsó másodpercben a piros lámpa előtt, törtem utat magamnak a tömegben, a farmerdzsekit és a fűzfa színű hajkoronát keresve.
Három tömb volt csak hátra, mikor végre megláttam. Megtorpantam egy pillanatra; nem tudtam, mit fogok neki mondani. Mindegy is.
- Cas! - Kiáltottam az utolsó, minket elválasztó zebrán átszaladva. A lány úgy lassított le, mint a járókelő, aki nem biztos abban, hogy tényleg utána szóltak. - Cas! - értem végre utol.
A lány zavarodottan fordult meg, és leesett az álla, mikor meglátott. Szaporán szedve a levegőt léptem hozzá.
- Bucky! - Az értetlenség továbbra is ott ült a tekintetében, és én tisztázni akartam mindent.
- Én vagyok az idióta. Egy cseppnyi veszélyt sem jelentesz rám Cas, és tudom, hogy elbírsz azzal a rakás szerencsétlenséggel, ami én vagyok. Hülyeség volt, amit csináltam, és azt szeretném, hogy...
- Várj - szakított félbe a lány. Közelebb lépett. - Azt mondod... hogy... - Pár centire volt az arcunk, ahogy felemelte a fejét. - Ez nem... veszélyes? - érintette az ajkát az enyémhez.
- De, de teszek rá - mormoltam, és megcsókoltam. Nem érdekelt a közénk szorult polc a szatyorban, a számtalan ember körülöttünk, semmi. Csupán ő, és én, és ahogy pont jól elfért a karjaim között.
Mikor elváltunk, Casből halk kuncogás tört elő.
- Mi az? - vigyorogtam.
Megrázta a fejét. - Semmi. Csak... Erre nem számítottam volna.
- De kellemes meglepetés volt, ugye? - Kajánul mosolyogtam.
- El se tudnád képzelni.

~~~~~~~~~~

Na szóval kaptok egy kis ráadást, mert az előző hótszar befejezés után rátok fért, és mert én is rendbe akartam tenni a dolgokat.
Fogyasszátok egészséggel.
😁