A Tattooed Little Fox

Far from my stuff

Puha.

Puha és csend.

Nem, mégsem. Pittyegés. És halk moraj.

Grimaszolva nyitottam ki a szemem. Egy kórházi szobára erősen hajazó helyiségben voltam. A pittyegés a körülöttem lévő gépekből jött, a moraj pedig az ablakon túlról. Magasan lehettem, ha így beláttam New Yorkot.

Felültem. Nem fájt semmim, s még a rókát is éreztem a tarkómon. Nyilván elájultam, mikor megállítottam azt a panelt az összedőléstől. De hogy az a kék fény mi volt...

Egy férfi lépett a szobába. Távolságtartón, óvatosan nézett szemüvege mögül, miközben felém tartott.

-Jó reggelt. Hogy érzi magát? – lépett a mellettem csipogó gépekhez. Gyorsan a kezemre pillantottam, szerencsére nem kaptam infúziót. Csak akkor vettem észre a kórházi lebernyegem alól kilógó csöveket. Bekukkantottam a ruha nyakán, pusztán tapaszok voltak. – Hogy hívják? – folytatta a férfi. Tüntető némaságomon halkan kuncogva felnézett, majd kezet nyújtott. – Dr. Banner.

Kezet ráztam vele. – Remélem érthető a bizalmatlanságom. Elvégre egy hajléktalan nem kerül csak úgy ilyen magasra. – Pillantásom újra az ablakra tévedt.

-Egy hajléktalan nem állít meg csak úgy összedőlő paneleket.

Jogos érv. – Mit akar? – A fickó írogatni kezdett az irattáblájára. Jobban szemügyre vettem.

-Én, semmit. – Barna, göndör haj. - Csak elvégzek néhány vizsgálatot, amire megkértek. – Orvosi köpeny, átlagos kiállás. Szemében volt valami félénkség, mintha tartana attól, a következő pillanatban mi történhetne vele. Vagy a környezetével. Vizsgálódásomat egy belépő másik férfi szakította meg.

-Helló doki! Á, látom felébredt. Remek. Lenne pár kérdésünk a kisasszonyhoz – nézett rám a körszakállas fickó. Barna szeme kihívóan és csábosan mért végig. Felemeltem az állam, és kissé szúrósan néztem vissza rá. Ha harc hát legyen harc. – Öltözzön fel! A folyosón várunk magára. – Azzal kifordult a teremből. A szemüveges kínosan rám mosolygott, s egy műanyag rekeszre mutatott. – Ott vannak a ruhái – majd ő is kiment.

Gyorsan kibújtam a ruhából, leszedtem a tapaszkákat a mellkasomról, és magamra kaptam a cuccaimat. Rájöttem, a hátizsákom és a gitárom a robbanásnál maradhatott.

Halkan szitkozódva léptem ki az ajtón. A körszakállas pasas pár méterre állt. – Ó, vigyázzon a szájára! A kapitány nem szereti az ilyen beszédet. – Megforgattam a szemem. Már a katonaság is? Hurrá.

-Mégis ki maga? Meg az a.. dr. Banner? Meg akikhez éppen megyünk? – Pucér talpam csattogása a folyosó padlóján egész vidámnak hatott.

-Hogy ki vagyok én? – kérdezett vissza a férfi. – Most elnézem neked, mert civilben vagyok. – Megállt, s kezet nyújtott. – Tony Stark, alias Vasember.

Értetlenül néztem. Vasember? Viszont, ha az ingén az a kék jel nem csak valami fluoreszkáló minta, hanem ő maga... - Maga valamiféle kiborg?

A férfi felháborodottan nézett rám. – Kislány, mégis hol élt az elmúlt években?! – Hűvösen felhúztam a szemöldökömet, mire ő sóhajtva továbbindult. – Csak legyünk túl ezen...

Egy perc múlva beléptünk egy szobába, ami valamiféle konferenciateremnek tűnt. Az egyik fal teljes egészében üvegből volt; a felhőkarcolók közt a távolban egy zöld foltot láttam meg. Édes istenem, olyan messze van a Central Park? Tekintetem a szobában tartózkodókra vándorolt. Csupán két nő volt jelen, egy vörös és egy étcsokibarna hajú. A vörös kutatón, a barna érdeklődve nézett. Felfedeztem a dokit aki a vörös mellett ült. A barna hajú lány a mellette lévő hirtelenszőke fiúval pusmogott, kinek fakókék fölsője ismerősnek tűnt.