A Tattooed Little Fox

He's a total jerk (amazing)

Eget rázó mennydörgés. Esik, mintha dézsából öntenék; minden csepp felér egy ökölcsapással. Csak esik és esik, az arcomra zúdul, a hátamra, a karomra...
Felismerhetetlenségig torzult, összenyomott arcok keringenek. Előttem, fölöttem, mindenhol.
... a térdemre, a vállamra, a hasamra...
A dörgés betölti a fejem, túlcsordul, szétrepeszti.
... a combomra, a nyakamra, a bordáimra...
Nem kapok levegőt, a föld reszket a talpam alatt, a remegés kirázza a csontjaimat a helyéről.
... a fejemre, a kezemre...
Hideg verejtékben ébredtem. A dörgés a fülembe doboló vérré tompult, de a fejem még mindig hasogatott. Összeszorult torokkal botorkáltam a fürdőbe egy hidegzuhanyért; a jeges víz eddig is segített.
Most sem volt másképp.
Legalább Wandát nem ébreszettem fel. Már jó pár napja nem. Ez haladás.
Az ágy lábánál ücsörögve figyeltem az óramutatók járását. Hajnali negyed négy. Még sokára lesz reggel.
Nem akartam visszaaludni. Az ágynemű is ragacsos volt az izzadságtól, na meg az újabb rémálmok se voltak túl hívogatóak. Úgy döntöttem, jól elleszek egy darabig a földön.
Egészen fél hatig vártam a szobámban, aztán kiosontam a konyhába. Feltettem egy kanna vizet, és az egyik bárszékre telepedve a pultra hajtottam a fejem. A rémálmok a lövés óta kísértek, és az istennek sem akartak elmúlni, hiába a javulásom. Még mindig erősen összerezzentem egy eldurranó kipufogó hangjára, vagy ha valaki túl hangosan tapsolt, de már nem voltak olyan heves reakcióim, mint Szilveszter környékén.
A víz buborékokat vetett a kannában, de nem akartam felállni és lezárni a gázt. Egy pillanatnyi nyugalmat szerettem volna. Ennyi.
- Cas! - Tony hangjára felkaptam a fejem. A férfi karikás szemmel állt a hálófolyosó bejáratában. Tudtam, hogy az enyémet szintén keretező feketeség elárulja a rémálmaimat. Csakúgy, mint Tonynál. Ő felsóhajtott, és lágyan kérdezett. - Mióta vagy itt?
- Csak pár perce - feleltem, közben lekászálódva a bárszékről, és elzárva a tűzhelyet. Tony kétkedő arckifejezéssel foglalt helyet a pultnál.
- És ébren?
Nem pillantottam rá, csak a vízforralóval babráltam.
- Cas - szólt szelíden.
Nem akartam kibökni. Vagy mégis? - Háromnegyed négy.
Csikordult a csempe, ahogy Tony kitolta a székét. - Gyere ide - ölelt át, én pedig a mellkasába fúrtam a fejem.
- Abba fog maradni?
Tony lassú mozdulatokkal simogatta a hátam. - Egy idő után... A jobb napokon. Sosem fognak teljesen eltűnni.
Ez nem volt fair. Ha a testem gyógyult, az elmém miért nem? Nat és Bruce segítségével a sebem egyre kevésbé gátolt, de a rémálmok ellen senki nem tudott tenni. Az altató nem használt; akármennyit is beszéltem róla, ugyanúgy megmaradtak. Csak a gondolataim falát tudtam vastagítani, amik elrejtették.
Tony elhúzódott tőlem, és finoman megrázott a vállamnál fogva. - Hé! Kemény lány vagy. Túl fogsz jutni ezen. Ha nekem sikerült...
- Annyira azért nem - rajzoltam kört a szemem köré, a karikáira utalva, mire elnevette magát. Én is megeresztettem egy halvány mosolyt, és nekiláttam előbányászni egy bögrét.
- Steve segít - mondta Tony, figyelve, ahogy forró vizet zúdítok a filterre. - Te is fogsz majd találni valakit, aki elűzi a rémálmokat.
Cinikusan szusszantottam, és inkább belestem a hűtőbe, reggeli után kutatva. Felvágottal és egy doboz margarinnal a kezemben fordultam a férfihez. - Azt hiszem, az még messze van.
Tony csak somolygott az egyik bárszékről, miközben megkentem két szelet kenyeret.
- És, hogy halad a fizikoterápia? - kérdezte, miközben helyet foglaltam mellette, letéve magam elé a reggelimet.
- Jól - bólogattam. - Nat és Bruce érti a dolgát. Meg kiderült, hogy ha az erőmet használom, az is segít. Bruce szerint a manipulációs természete miatt felismeri a rendellenességeket bennem, és apránként helyre hozza, szóval Nat mostanában arra kényszerít, hogy a gyakorlatok közben vezessem bele az erőm a Toronyba, és észleljek mindenkit. Azt mondja, sosem árt bővíteni a befogadóképességemet. - Beleharaptam az egyik kenyérbe. - Én csak annyiban vagyok biztos, hogy utána mindig hullafáradt vagyok.
Tony kuncogott.
- Ismerősen hangzik.
A férfi a szeme sarkából figyelt, ahogy falatoztam. Mindenki ezt csinálta. Nem kerülték el a figyelmemet az óvatos pillantások, amiket időről időre rám vetettek, bármennyire ügyesen is csinálták. Értettem, persze, aggódtak, de lassanként úgy éreztem magam, mint egy haldokló, aki bármelyik percben összeeshet.
Mikor befejeztem a reggelit, elmosogattam, és hirtelen rájöttem, nem tudom, hova menjek. A szobám még mindig a rémálomtól bűzlött (számomra legalábbis), csak úgy a nappaliban üldögélni sose volt az én műfajom, és Nat még egy óráig nem került elő, hogy a lövésemmel foglalkozzunk. Ki minek mennék (nem akartam, és ennyi időre értelme se lenne)...
Tony érdeklődve figyelte a rágódásomat. Frusztráló volt tudni, hogy pontosan tudja, min kattognak a fogaskerekek a fejemben, úgyhogy elhatároztam, mégiscsak lemegyek az edzőterembe, és ott majd elfoglalom magam valahogy.
- Köszönöm a lelkizést - paskoltam meg a férfi vállát, ahogy a szobámba menet elsétáltam mögötte. Mintha motyogott volna egy "Bármikor"-t, de nem voltam benne biztos. Mikor, immár tréningruhában újból keresztülhaladtam a nappalin, Tony már nem volt ott.
Az edzőterem, mint várható ilyen korai órában, üresen állt. Nem akartam szó szerint edzeni, mert ha most megdolgoztattam volna magam, akkor lehet Nat tudtán kívül túlságosan megterhelt volna. Az pedig nem a leghasznosabb a gyógyulásomnak. Viszont az elmúlt hetekben elkezdtem nyújtani a lábamat a rúgásokhoz, mert nem voltam elég hajlékony, hogy kellően magasra érjen a lábam. Ezt a gondolatot megragadva kaptam fel az egyik polifomot a fal mellől, és elhelyezkedtem rajta a két ring között.
Volt egy órám gyakorolni a spárgákat.