[Átírás Alatt] Álmomban Már Láttalak {Diabolik Lovers}

Első Rész. /Álom vagy Látomás/

Ez az utolsó estém itt a zárdában,holnap reggel indulok az új kolégiumba, ahhol tengethetem a napjaim legnagyobb részét.
Olyan fél órája csak a plafont bámulom..
Majd el nyom az álom..
—————[Álom]–————>
Mi ez a hely mintha valami vámpír kastély lenne,még a hideg is ki ráz.Na,hogy én ide be nem megyek. Mondom magamba, majd le fekszem egy padra.
-Khmm! A helyemen fekszel!—kiált rám egy szőke hajú kék szemű srác.
-Bocsánat.Csak hát.—kezdek bele a kifogásba.
-Nem érdekel...—vág a szavamba.-Fárat vagyok.. Ha meg tennéd fel álnál és le feküdheték.. —mondja,majd nagy nehezen eleget teszek ,,kérésének".
-Amúgy,észre se vettem,hogy itt vagy. Tökre ki halt itt minden. —szólalok meg kis idő múlva.
-Csendesebb nem tutsz lenni?—kérdezi,de válaszolni se hagy.-Fárat vagyok!—böki még a végére.
-Mintha én nem lennék az! Utálok állni,meg amúgy is,én voltam itt elöbb. —mondom majd le fekszem a padra a fiú mellé..
-Milyen bátor vagy.Az illatod pedig,hmm.—tart egy kis szünetet, én meg csak furán nézek rá. -Finom édes, de csak pont annyira amennyire én szeretem.—mondja majd odébb rakja a hajam a nyakamról...
-Öhmmm,köszi vagy mi.—ennyi telik tőlem zavaromban.
-Milyen szép a böröd,sehol egy harapás.Had legyek én neked az első,ne mozogj úgy nem fog annyira fájni.—adja ki szinte parancsként, de időt se hagy felfogni a szavait. Elöször egy lágy csókot érzek a nyakamon majd egy hirtelen égető szúrást.
<————Álom vége————
A fájdalom azonnal vissza rántott a valóságba.Ez meg mi volt,vissza gondolva is ki ráz a hideg,megharapot. De, vámpírok nem léteznek. Lehetetlen. Túl sokat néztem ilyen filmeket,az agyamra ment és túl jó a fantáziám.— Rá nézek a telefonomra—
Nem lehet igaz,van még fél órám indulásig,így még kicsit pihenek.
Fél óra múlva, elkészülve már csak a búcsúzás maradt a nővérektől. Nagy nehezen elszabadulva, de végre megindulok új kolégiumom felé a taxival.
Két óra múlva meg áll a kocsi egy kastély elött.—Na ne, ezt ne. Ez az a kastély,amit álmomba láttam.Nem,nem és nem. Én itt nem szállok ki...—örlöm magam belülről.
-Meg jöttünk hölgyem—riaszt ki elmémből a sofőr aki már a két böröndömet rakja ki éppen a csomagtartóból,majd ki szállok és el is hajt.
Nem szeretném, ha ugyan az történne meg mint az álmomba, ezért inkább csak leülök a padra.
-Te hogy kerülsz ide?—kérdezi..
— Na ne,nem.Álmodok,ez csak egy álom. Nem történik ugyan az valóságban,mint álomban. Kellj fel!—csípem meg magam.
-Süket vagy? Le szeretnék feküdni!—mondja..
-Ő..—na jó több bátorság.-Van ám nevem is! Tsukigasi Haruko vagyok! Az új lány!—na így jó is lesz.
-Az nem jelent semmit. Ez meg az én alvó helyem! -mondja, majd csuklón ragad és fel húz.Végül kényelmesen elfekszik a padon.
-Bunkó.—mormogom magam elé.
-Nem bunkó vagyok,hanem Shu, Haru.—mondja majd rám néz. -Nem hittem volna, hogy Yui után itt még lesz lány.—folytatja mosollyal az arcán. -De hát, ha ilyen rossz tanuló vagy Haru,nincs mit tenni. Meg kell nevelnem téged.—zárja le, majd  maga mellé húz a padra.
-Nem vagyok annyira rossz tanuló! Csak nem bírtam az osztályom.—magyarázom helyzetem.Mire olyan közel hajol hozzám, hogy  belepirulok.
-Nagy a szád! Hmm..—hagy egy kis szünetet.-Tegnap este ez jobban alakult, nem de?—kérdezi.Na most halucinálok, vagy tényleg léteznek vámpírok.
-Látom emlékszel.Ez az ijedt arc,legszívesebben már most meg tenném.—mondja majd odébb rakja a hajam. Mire én a nyakamra teszem a kezem.
-Érdemeld ki.—válaszolom magabiztosan...
-Chh.—ereszti ki a hangot a fogai közül.‐Ha nem én teszem meg, majd valamelyik testvérem fogja. Itt nincs biztonságban a nyakad, meg semelyik testrészed amiből vér jöhet.—jutalmaz meg,egy önelégült mosollyal.
-Többen vagytok?—kérdezem kicsit ijedten.
-Igen, összesen 6-an vagyunk. Nincs hova menekülnöd. Örülhetnél, hogy épp velem találkoztál elöször, nem Ayatoval. Már nem lenne a nyakad ilyen szép és sértetlen.—mondja majd nyel egy nagyot.
-Shu...—szólítom meg, mire óvatosan le emeli a nyakamról a kezem.
-Amit este mondtam,vissza vonom.Édesebb az illatod mint gondoltam, azt hittem könnyebb lesz ellen állnom.—sóhajtja.-Emlékszel mit mondtam utánna? Most úgy viselkedj,engedd,had jelöljelek meg,hogy csak az enyém vagy.Nem akarom hogy bármelyik testvérem be mocskoljon.—nem enged szóhoz jutni,azonnal a  nyakamhoz hajol. Egy-két lágy csók után, meg érzem ahogy a fogai a nyakamba szúrodnak. Nem annyira szörnyű,rosszabbnak éreztem álmomban.
-Shu,kezdek szédülni.—veszek egy mély levegőt-Shu.—mondom ki újra a nevét, mire fel néz rám és abba hadja a vérszívást és újra megcsókolja a nyakam.
-Bocsáss meg, nem akartam.Csak a véred,olyan mámoritó.—egyenesen a szemembe néz.-Ezért adok neked valamit,hogy ezt meg engedted és szépen türted. —zárja le, majd közelít az arcom felé.Végül,lágyan megcsókol.
-Shu, kezdek fázni.-töröm meg a csendet.
-Kezd sötétedni, milyen kár.Most már nem aludhatok.—nagy nehezen felkel a padról.-Gyere!Menjünk be.—mondja,mire én meg se mozdulok.-Haru! Gyere! —ismétli meg most már mérgesebben.
-Én aztán nem!—kiáltom el magam, majd össze kulcsolom a lábam.
-Ha nem jössz így,akkor majd én teszek arról, hogy be gyere.—majd  hirtelen felkap az ölébe és be visz.
Bent két vörös hajú fiú épp veszekedik de mikor meg látnak abba marad.
-Shu,hoztál vacsit?—kérdezi az egyik.
-Ő csak az enyém! Érthető voltam,Ayato?!—szúrja le a fiút.
-Pedig olyan édes illata van,még Yuinál is jobb.—szólal meg a  másik aki valahogy a hátunk mögé került, és már a nyakamnál van.Most veszem csak észre, még mindig Shu ölében vagyok.
-Laito,tűnés ez rád is vonatkozik!—mordul Shu, rá nézve a kalapos fiúra...
-Ahhj, osztozzunk Shu!—könyörög neki Laito.
-Nem!—kiáltja el magát magabiztosan.
-Akkor velem?—kérdezi egy kékes szürke hajú fiú aki egy macit szorongat.
-Kanato,veled se osztozok! —szinte már átsúgárzik rám is mennyire ideges Shu.
-Nézd meg Teddy, milyen velünk. Pedig olyan jó illata van a lánynak. -motyogja maga elé Kanato, miközben elmegy.
-Shu, szemét vagy.—szólal meg hirtelen hátunk mögül,egy hasonló hajú fiú mint Kanato. Bele üt a falba,amibe egy nagy lyuk keletkezik.
-Subaru, veled se osztozok Haru csak az enyém.—zárja le,majd velem az ölébe megindul az emeletre.
-Még nincs vége Haru,van még egy öcsém,csak biztos el ment valahova.Vele nem lesz gond,talán ő meg érti,hogy az enyém vagy. Elég okos hozzá.-meséli, majd be visz egy szobába.
-Figyelj,mem baj ha az én szobámba leszel? Nem akarom hogy bármelyik testvérem be szennyezze bármelyik testrészed a fognyomával.—fújtat egyet. -Hidd el őket nem érdekelné, ájulásig csapolnának.—zárja le.
-Akkor inkább még meg is köszönöm,hogy veled lehetek egy szobában.—válaszolom miközben letesz az ágyra.
-Ennyi mozgás bőven elég volt nekem.—huppan be mögém.
-Öm..—egy kicsit meglepödtem.- Oké...—hirtelen csak ennyi jött ki a számon,erre csuklón ragad és be ránt maga mellé az ágyba.
-Így már jobb.—töri meg a csendet majd kis idő múlva megszólal.-Pihenned kell,holnap iskolába mész.—le hunnya a szemét.
-Miért te nem jössz? —kérdezem idegesen.
-Aranyos vagy, igen megyek.Csak sajnos Ayato és Kanato osztályába tettek.De,ha valamelyik rád teszi a kezét,akkor el töröm őt,ott ahol a legvastagabb.—mosolyodik el,én pedig csak fürkészem a szemeit.-Miért nézel ennyire Haru? —kérdése azonnal vissza is ránt a valóságba.
-Te miért vagy ilyen,hogy is mondjam,ennyire kedves egy emberrel?—kérdezem közbe már a lehetséges válaszon örlődve.
-Tudod volt egy haverom,ő nem volt vámpír.A legjobb barátok voltunk,aztán el tiltottak tőle így soha többet nem láttam.—meséli egy kis keserédes mosollyal az arcán.-Tudom,hogy az embereknek több és jobb érzéseik vannak.—zárja le,majd közelebb hajol hozzám.
-Hát ez becsülendő tőled.—mosolyodom el,kicsit elpirulva a közelségétől.
-Még, hogy hasonlítasz Yuira?! Teljesen más vagy.Te még akkor se ijedtél meg,mikor azt tettem veled.— meg simítja a nyakam mitől ki ráz a hideg.
-Shu.—szólalok meg halkan szinte már tátogva csak.
-Bárcsak boldoggá tudnálak tenni. Szeretem, ha mosolyogsz rám, az olyan bizsergető érzés vált ki bennem.—össze ér az orrunk, majd megcsókol. Lejjebb halad a csókjaival,egészen addig,hogy már az ingem első 5 gombját ki gombolja és a mellemet csókolgatja.Ami belölem egy apró nyögést vált ki.Majd óvatosan bele harap az érzékeny területbe. Mire fel sikítok,nem azért mert fáj hanem mert hírtelen ért és élvezem.
-Még a véred is értem sóhajt, te..—kezd bele.-Szeretsz engem.—zárja le kis idő múlva a mondatát halkan.-Nyugi az érzés kölcsönös,hiszen ha a véred adod nekem akkor ennyi alap,hogy szeretlek nem?—kérdezi mosolyogva.
-Hát ha te mondod.—válaszolom,közbe a kezemet rá rakom a harapás nyomra.
-Fáj Haru?—kérdezi aggódva, mire rá nézek.
-Csak egy picit, de majd meg szokom.—majd egy  enyhe mosollyal jutalmazom.