[Átírás Alatt] Álmomban Már Láttalak {Diabolik Lovers}

Tizenhatodik Rész/Rossz álom, rossz ébredés/

Reggel lázasan ébredek egy rossz álom után... és Laito sehol... utálom ezt az érzést.. komolyan betegnek kell lennem...és ez annyira szar hogy ki se bírok kellni az ágyból... ebből ma nem lessz kirándulás sehogy se...túl erőtlennek érzem magam hozzá...
Ahogy így gondolkozva nézem a plafont be nyit Laito...
-Jó reggelt Haru... mi a baj olyan piros az arcod? -kérdezi aggódón..
-Jó reggelt... semmi csak a szokásos láz ami el kap... mindig ha akarok valahova menni legtöbbször... -mondom a fiúra nézve...
-Figyelj ez nem játék... mi van ha nagyobb bajod van? -kérdezi kedvesen...
-Laito... halhatatlan vagyok... mi lehetne baj velem... -mondom fáradtan...
-Talán nem is az a baj hogy lázas vagy hanem épp éhes vagy... neked nehezebb eddig csak vért kóstoltál... de te félig démon vagy... lelket meg egyszer se ettél... lehet a szervezeted így üzeni hogy a démon részed éhezik... -gondolkodik hangosan Laito...
-Lehet igazad van... de én ennyire legyengülve nem mehetek sehova... túl kockázatos lenne... -mondom szomorúan...
-Szólok anyudnak és apudnak... ők majd segítenek rajtad... -mondja kedvesen...
-Laito... csak óvatosan kérlek... nem akarom hogy meg tudják hogy ilyen nagy baj van... -mondom majd megpuszilja a homlokom...
-Persze Haru... nem mondok semmi olyasmit... pihenj addig szépem... sietek haza..  -mondja majd ki lép a szobából... én meg elfordulok és el is alszok...
Egy idő múlva anyumék hangjára kelek...
-Anyu... -mondom halkan anyám szemébe...
-Sss... ne beszélj kicsim... segítünk neked apáddal... de nagyon rosszul nézel ki... enned kell... lelket... és vért kell innod hogy a szervezeted ne lökje ki a lelked... kicsim tudom hogy nem akarod de mi meg alig hogy meg kaptunk... nem akarjuk hogy ilyen hamar el veszítsünk téged... -mondja anyu majd rá bólintok...
-Ülj fel Haru... -mondja apu majd fel segít ülni az ágyba...
-Haru ezt idd meg... -mondja anyu majd egy tasak vért ad nekem...lassan kortyolhatom a vért amitől kezdek egy kicsit jobban lenni de még mindig szédülök és mar az éhség...
-Haru.. csugd be a szemed és nyisd ki a tenyered... -mondja apu... majd meg is teszem amit mond... a kezembe meg érzek egy kis súlyt majd ki nyitom a szemem és egy kis kék gömböt látok a kezembe...
-Látod Haru... ez egy lélek... anyád ezt nem látja... csak a mi szemünk képes ezeket látni... annyi a dolgod hogy bele rakod a szádba és lenyeled... nem kell félned tőle... -mondja apu biztatva engem...
-Apu... nem... ez egy ember lélek... nem szabad... ez rossz dolog... -mondom mire be lép Laito a vérszagra én meg a kezébe adom a véres tasakot...-Idd meg... -mondom neki halkan majd teszi amit mondtam...
-Haru ha nem eszel legalább 17 évente egy lelket meg halhatsz! Kérlek! Tedd meg és legyünk túl rajta! -kiált rám apu... mire én nagy nehezen megteszem... ahogy  le nyelem a lelket a szemem el kezd vibráló vörösen izzani és látom a szobában lévő személyek lelkét... fura... de már nem vagyok éhes... most már csak szórakozásból gyilkolnék...
Erre a gondolatra ki ugrok az ablakon...
Hmmm... emberszag... elég messze de ha minden igaz egyedül van... egy kis plusz reggeli nem árthat végül is...
Futok egy darabig majd meglátok egy nálam jóval fiatalabb kisgyereket aki épp egy fatönkön ül nekem háttal egyedül...
Túl könnyű...
-Szia kisfiú mi a baj? -kérdezem tőle kedvesen...
-Szia néni... el vesztem... nem tudom hol vagyok... segítene nekem? -kérdezi aranyosan...
Nem értem eddig még végezni akartam vele... de... de.. nem tehetem... olyan aranyos... és alig lehet öt éves...
-Persze mire emlékszel? -kérdezem tőle...
-Én nem tudom de arra emlékszem hogy egy szúnyog meg csipet és ide kerültem... -mondja értetlenkedve...
-Hogy szúnyog? -kérdezem meglepedten...
-Igen itt a nyakamon.. -mondja majd meg mutatja a nyakát... hát kincsem... ez nem szúnyog volt hanem egy vámpír.... áá... ezt nem vághatom a fejéhez... mi van ha.... ha vámpír lesz... vagy ha meghal... segítenem kell....
-Szegénykém...fáj igaz? -kérdezem kedvesen...
-Igen nagyon... -válaszolja vissza szipogva...
-Na gyere adok rá egy gyógyító puszit...-mondom majd megfogom a nyakát és elsőre megpuszilom majd a foghejre illesztem a sajátom és ki szívom a mérget a fiú testéből... majd olyat készülök tenni amit lehet megbánok... de csak így lehet biztonságban mellettem.. át kell  változtatom...
Ki bírtam... nem csapoltam halálra... most a karjaimban vergődik...
-Ne aggódj... nem sokára jobban leszel... -mondom majd az ölembe kapom és vissza indulok Laitoékhoz... a szobám üres... a kisfiú út közben el érte a második fázist... mostmár csak alszik...
Lassan be fektetem az ágyba és mellé fekszem... csak szorítom a kezét...mit mondjak neki ha felébred... és ha van családja... mi lesz így vele... olyan önző vagyok...
-Haru! Haza jöttél? -kérdezi Laito...
-Pssz! Igen... kérlek kicsit csendesen legyünk... -mondom a kisfiúra nézve...
-Haru... mit tettél? -kérdezi halkan...
-A halál szélén volt! Egyedül... nem voltam képes megölni.... így adtam neki örök életet... -mondom szinte sírva..
-Haru... te is gyerek vagy még... hogy gondolod tudsz róla gondoskodni? -kérdezi vissza Laito...
-Igen. Úgy érzem... hogy ő választott engem... -mondom mosolyogva a kisfiúra nézve...
-Jó... akkor nincs ellenemre... nevelhetjük sajátunkként... de egyet tudnod kell... ha fel ébred semmit nem fog tudni a múltról... nem szabad össze zavarni... ezért te az anyukája én pedig az apja vagyok... a testvéreimmel meg én meg beszélem jó? -kérdezi kedvesen...
-Igen tökéletes! Imádlak Laitoooo! -mondom majd megcsókolom...
-Na és mi legyen a neve a kisfiúnknak? -kérdezi kedvesen...
-Hmm... Hiro? -kérdezem kedvesen...
-Úgy mint Hiroto igaz? -kérdezi meglepődve..
-Igen... nem tetszik? -kérdezem vissza...
-Dehogy is nem tetszik...ugye szólsz ha Hiro fel ébred? -kérdezi aranyosan...
-Igen természetesen Laito... -mondom Hiro  kezét fogva...
Egész nap nem tágítok a kicsi mellől.. nem kelt még fel...
Hajnali egykor végül el nyom az álom...