[Átírás Alatt] Álmomban Már Láttalak {Diabolik Lovers}

Negyedik Rész /Értelmetlen álom/

Egy kihalt mező, sehol semmi.Csak én fekszem a puha friss pázsiton. A madarak repkednek és énekelnek. Minden nyugodt. Hirtelen el hallgat minden, csend lett.
Egy nő lép ki a mezőt ölelő erdőből.
-Haru?  Te vagy az Haruko?—kérdezi tőlem meglepetten.
-Igen Haru vagyok,de tudnom kéne,hogy ki Őn?—kérdezem vissza meglepetten, közben lehuppanok a fűbe.
-Régen láttalak már, sajnálom,hogy magadra kellett hagynom lányom.—válaszolja kedvesen, majd le ül mellém.
-Hogy, mid? Lányod? Te lennél az anyám?—sorozom meg a kérdésekkel.
-Igen, kicsi Harum.Nem tehettem mást,ott kellett hagynom téged. Ha meg tudták volna, hogy te létezel nekem és apádnak is vége lett volna.Igazából neked...—kezdi mesélni de itt tart egy nagyobb szünetet mert szinte sirva fakad. -Véletlen volt az–az egész este,szegény kicsim a te életed, olyan lett volna, ha velem maradsz amit nem is kívántam volna még az ellenségeimnek sem.—fel néz az égre, majd sóhajt egy nagyot nagyot.
-Mégis miért?—kérdezem vissza, de érzem elég rendesen a gombócot a torkomban.
-Haru,el kell úgy is mondanom igaz?—kérdezi inkább saját magától.‐Akkor meg teszem most,én vámpír vagyok kicsim.—tart egy kis szünetet,hogy lássa miként is reagálok de nem nagyon hat meg. Így folytatja.-Apád pedig egy démon,nem lett volna szabad még megfogannod se.Így el kellett rejtenem téged a világ elől, hogy élni tudjál.Mert megölni nem tudtalak volna.-mondja mire én kikerekedett szemmel nézek...
-Ez ugye csak,csak vicc.—nem hiszek a fülemnek, ilyen nem létezik.
-Haru, nem viccelek.—ezzel tűnik el a semmibe.