Minden új, mégis régi/Finn Wolfhard(bef.)

seven.

Ma van az egyik filmem díj átadója. Lassan egy év telt el azóta, hogy Finn felhívott. Azóta egyszer sem hagyott el és én sem Őt. Persze voltak kisebb nagyobb össze szólalkozásaink, de szerencsére mindíg megoldottuk. Álom volt vele az élet. Akár egy film, olykor azt hittem az is.

-Mariah!-suttogta nevemet Finn a díj átadón ülve. Fekete szmokingja csodálatosan állt rajta, de neki minden jól állt-A te kategóriád következik!-szorította meg bátorítóan kezemet

-Nem reménykedek semmiben sem!-vágtam rá kis habozás után, majd egy boldog mosolyt küldtem felé

-A remény hal meg utoljára!-kuncogta el magát, és fejével a színpad felé bökött jelzés képpen.

Ahogy gondoltam, nem én nyertem. Őszintén nem is akartam. Nem számítottak a díjak és az egyéb felszínes dolgok számomra, csak az, hogy szeressem a munkám. Meg persze a párom

A kapcsolatunk. Nem volt hivatalos, legalább is a médiában nem. Nap mint nap jöttek a kérdések, de egy egy kecses füllentéssel eltudtuk kerülni a nyílvánosságot. És ez jó volt így. A szüleink sem tudták, ami nem volt fer velük szemben, de muszáj volt. Jobb volt titkolózni, az mindíg is ment nekünk.

-Sajnálom, hogy nem te nyertél! Ha én lettem volna a zsűri biztos neked ítélem a díjat!-magyarázott lelkesen Finn, amikor haza felé sétáltunk. Hangosan fel kacagtam mondata hallatán, majd felé fordítottam tekintetem

-Csak, hogy te szeretsz!-nevettem még mindíg. Ám az Ő arca komoly volt. Megtorpant és várt pár másodpercet

-Igazad van, Mary!-nagyot nyelt és folytatta-Szeretlek!-kezeimet kezébe fogta és mélyen szemembe nézett-Mariah Brannan, lennél a hitvesem?-torkomon egy hang sem jött ki.
Bólogattam, mint egy bólogatós kutya. Könnyeim csöndesen szántották végig bőrőmet, nyakába borultam és megcsókoltam.

-Finn Wolfhard, szeretlek! Lennél a férjem?-nevettem el magam, mire kislányosan legyezgetni kezdte magàt, és úgy csinált mint én

-Persze, egyetlenem!-szorosan magához ölelt és körübellül negyed órán keresztül csak álltunk a sötétben egymás kezei közt.

Amint haza értünk tervezgetni kezdtünk. Legalább is Finn. Nagyon bezsongott, ez az egész esküvő egy rózsaszín felhőbe lökte. Nem mintha velem nem ez lett volna a helyzet, csak én nem mutattam ki az aggodalmaimat. Míg a fiú nagyon is.

-Most mi lesz?-kérdezte kétségbe esetten-Hogy mondjuk el mindenkinek?-járkált fel alá a szobában. Elé léptem és lefogtam vállát

-Finn, nyugi!-nevettem el magam-A családnak megmondjuk személyesen, először a szüleidnek, aztán az enyéimnek!-leültettem magam mellé a kanapéra és tovább mondtam kis monológomat-A volt feleséged újra házasodott, nem? Ő már nem számít! Gyerekeitek meg nincsenek!-egy levegő vételnyi szünetet tartottam, majd folytattam-A médiának meg elég egy kép, nézd!-össze kulcsoltam kezeinket, majd lefotózta őket. Engedély kérően feléje pillantottam, majd bólintott-Ez csak egy story lesz!-kiraktam a képet, majd leraktam a telfonomat az asztalra

-Akkor, két nap múlva Vancouver?-nézett rám boldogan még is zavartan

-Két nap múlva Vancouver!-ismételtem szavait. Túlzok, ha azt mondom kicsit aggódtam, mert rettenetesen aggódtam az út miatt, is.