Minden új, mégis régi/Finn Wolfhard(bef.)

twenty-four.

Két hete elmentem otthonról.

Egy olcsó motelben lakom, mindenkivel megszűntettem a kapcsolatot, még Finnel is.
Keresnek...

Hajamat befestettem feketére, szemüvegre cseréltem a kontak lencsét és ruháimat is megváltoztattam.
A telefonomat teljesen kikapcsoltam, nincs SIM kártya, se akumlátor, semmi nincs benne. Egy üres gép, de kidobtam a kukába. Mindent töröltem róla, minden emléket.

-Jó estét Miss. Johnson! Szebb mint valaha!-köszönt este a portás amikor indultam szokásosan bevásárolni. Áll nevet adtam meg, de olyat, hogy semmihez és senkihez sem kötődjön körülöttem.

Én lettem Mabel Elisabett Johnson. A fekete hajú szeplős lány, aki egyedül él egy lepukkant motelba és senki nem tud róla semmit

Intettem a portásnak, kinek flörtöléseit kissé tolakodónak vettem, majd útra keltem.

A vékony kabátomban majdnem megfagytam, de túl makacs voltam bevallani ezt magamnak. A hó iszonyatos hangokat hallatott talpam alatt, tegnap esett, még friss volt. Az utcai lámpák halványan pislákoltak, semmi nem emlékeztetett Vancouverre, mintha nem is ott lennék. Sokszor terveztem, hogy tényleg elmegyek. Esetleg vissza Berlinbe vagy egy kisvárosba ami az ország határon túl van, de nem volt merszem. Berlinbe nincs senkim, a határon pedíg úgy sem jutottam volna át, főleg így! Keres a rendőrség.

Este, amikor senki sincs az utcákon, csak akkor lépek ki. Megváltoztattam külsőm, de így is túlságosan hasonlítok magamra. Bárki felismerhetne, főleg a barátaim. Hárman járnak iskolába, de a negyedik nem. Szinte biztosra veszem, hogy nem ül otthon tétlenül a tévé előtt várva, hogy megtaláljanak. Finn ennél önfejűbb. Tudom, hogy az utcákat járja és reménykedik, hogy egyszer csak rám talál, de nem. Vajon meddig fog keresni, ha egyáltalán ezt teszi? Mennyit érek neki? Nem hinném, hogy sokat! Ezek után pláne nem, ott hagytam. Levelet sem írtam, ahogy ő tette.

Oda értem a kis bolthoz, sajnos nem abba amiben Parker dolgozott. Távol voltam, már majdnem a város határán.
Az ajtó fölött lévő csengő jelezte érkezésem, de senki sem foglalkozott velem. Mint minden este ma is ugyan azt vettem, kész szendvicseket és egy üveg vizet. Gyorsan kifizettem és megindultam kifelé. Az ajtó kinyílt és belépett rajta két zsarú.

-Basszus!-suttogtam és sarkon fordultam. A sorok kötött majd hogy nem futva indultam a kijárathoz, de jóval tovább tartott az út. A rendőrök a pénztárostól kérdezték, hogy nem láttak e. Szerencsére nehezebb volt felismerni olyannak, aki nem ismer.
Kislisszoltam a boltból és kerülő úton mentem az ideiglenes otthonomhoz.

Ledobtam magam az ágyamra, de nem sokáig maradtam ott. Ha a boltba elmentek, lassan felderítik az egész környéket. A motelt is.

Össze kapkodtam ruháimat egy táskába, élelmet és még pár dolgot bepakoltam és futásnak eredtem. Kimásztam az erkélyen és el rohantam a legközelebbi sikátorig, ami közel száz méterre volt tőlem. Megláttam egy ismerős autót. A boltban lévő rendőrökét.
Kisétáltam a sikátorból és próbáltam minnél láthatatlanul elsétálni az autó mellett.

-Elnézést hölgyem!-szólított meg az anyós ülésről kiszáló férfi. Úgy negyvenes éveiben lehetett, szigorú arca és sötét haja megrémisztett-Nem látta erre felé ezt a lányt?-sétált hozzám közelebb. Autómatikusan hátráltam, ezt ő is észre vette-Hé John!-kiáltott hátra munkatársának, mikor jobban végig mért

-Nem, nem láttam! Én sem ide valósi vagyok!-mondtam rettenetes német akcentussal, mely egyébként nincs, de néha elő vettem.

-Pedíg nagyon hasonlítasz rá!-lépkedett társa mellé a másik-Ha bejössz velünk az örsre nem esik bajod! Viszont ha nem hallgatsz a szép szóra akkor erőszakkal viszünk be!-tette fegyverével kezét

-Figyeljenek, nem én vagyok akit keresnek!-magyaráztam higgadtan

-Akkor igazán bejöhet velünk egy rövidke kihalgatásra!-vágta rá a másik rendőr a szavamba vágva

-Nem megyek be!-órámra néztem-Mindjárt indul a repülőm és el kell érnem!-magyaráztam idegesen. Karba tett kézzel figyeltek, nem hittek nekem

-Hova?-kérdezték egyszerre. Szívem ezerrel zakatolt, tenyerem izzadt. A rendőrökkel sosem tudtam normálisan beszélni, az Borisnak ment.

-Vissza a hazámba! A családomhoz, Berlinbe!- toporzékolva helyeztem át súlypontomat lábaimról

-Akkor menjen, viszlát!-hesegetett el a jobboldali. Hátat fordítottam és elindultam ki a parkolóból. Szívem majd kirobbant helyéről. Miért engedtek el?-Mr. Wolfhard? Nem még nem találtuk meg! Nem tudom, hogy nyomára bukkanunk e ma, nem adnék neki sok esélyt!-hallottam még mögüllem a telefon beszélgetét.

Tovább mentem, egy másik motelba. Próbáltam rá jönni hol voltak és hol nem fognak már keresni. A legjobbnak azt láttam, ha elhagyom a várost. Coquitlamba mentem.
A határon egy újabb motelba. Új névvel.
Larissa Koroljov, nem volt szép ezt a nevet használni, de nem tudtam mit ki találni. Larissa az anyám neve, Koroljov pedíg Boris vezeték neve, volt.

,,Vigyázz, mert könnyen lehet ez a te neved is!"-viccelődött Mrs.Koroljov mindíg.
Milyen kár, hogy sosem hallom már azt a nevetés és azt az akcentust. Hogy nem látom soha többé őket, és Borist.